Margaret Thatcher 1984-es budapesti látogatásán átélt piaci kalandjairól többféle verzió keringett a sajtóban. Később Londonban „visszaadta” Kádárnak a „kölcsönt”.
„Sétával kezdődött Margaret Thatcher szombati programja: a hivatalos látogatáson hazánkban tartózkodó brit kormányfő a reggeli órákban a Tolbuhin körúti Nagyvásárcsarnokba látogatott. A magas rangú vendéget – akit elkísért Esztergályos Ferenc külügyminiszter-helyettes és Bányász Rezső, hazánk londoni nagykövete – Czobor Péter, a csarnok igazgatója köszöntötte és kalauzolta az 1889-96 között eklektikus stílusban épült bevásárlóközpontban. Tájékoztatójában elmondta: a mintegy 10 ezer négyzetméteres csarnokban az állami, a szövetkezeti és a magánkereskedelem egyaránt jelen van; üzleteiket, standjaikat naponta 80 ezer budapesti vásárló keresi fel. A miniszterelnök-asszony érdeklődését elsősorban a magyar specialitások keltették fel. A ZÖLDÉRT 934-es boltjában – a hét végi bevásárlók gyűrűjében – cseresznyepaprika-füzért és befőttet, egy másik pavilonban konyakos meggyet, csokoládét és sajtot vásárolt. Ezután Margaret Thatcher Solymárra hajtatott.”
A fenti írás ebben az egyenváltozatban söpört végig az egész magyar sajtón 1984. február 5-én. A kelet-nyugati viszony javítására a Magyarország meghívására Budapestre érkezett Margaret Theatcher brit miniszterelnök három napos látogatásának utolsó napja már javarészt az élvezetekről szólt. Szentendre mellett „beugrott” a Tolbuhin (ma Vámház) körúti „bevásárlóközpontba”, vagyis a Központi Vásárcsarnokba, ahol az újságírók hadától kísérve vett pár szuvenírt. Erről az aktusról a fenti közleménynél picivel többet is megtudhatott az, aki megnézte a fél nyolcas híradót. Így tett az éles szemű Árkus József, a Ludas Matyi vicclap és a Parabola szatirikus TV-műsor főszerkesztője a Népszabadságban egy egész publicisztikát szentelt aztán az események tűpontos rekonstruálásának: „Magas rangú vendégünk kíséretével együtt megállt egy zöldségesstand előtt, rámosolygott a pirospaprika-füzérekre, egyet kiválasztott közülük, majd miután felhívták a figyelmét a fokhagymakoszorúkra, belőlük is vett, és megkérdezte, hogy mennyit fizet. Ez a kíséretében kisebbfajta pánikot okozott, aminek valószínűleg az volt az oka, hogy a Tolbuhin körúti vásárcsarnokban eddig még egyetlen brit kormányfő sem érdeklődött a paprika vagy a hagyma ára iránt. Eközben Thatcher asszony előszedett, egy barna borítékot, kihalászott belőle egy százforintost, mire gyorsan biztosították róla, hogy ennyi elég is a paprikáért meg a fokhagymáért. Csakhogy a Lady ebbe nem ment bele, előhúzott egy újabb százast, és nyújtotta az eladónak. Es hiába mondta mindenki, hogy ez sok, ő ragaszkodott hozzá, hogy 200 forintot fizessen azért, amiért a zöldséges százat kért. Tartsa csak meg a többit, intett nagyvonalúan, és indult a másik standhoz, ahol konyakos meggyet pillantott meg.” (Árkus a Népszabadságban még 1984 októberében is a piacoláson viccelődött, londoni útjáról beszámolva elmesélte, a panoptikumban Thatcher viaszfigurája olyan „kísértetiesen élethűre” sikerült, hogy „majdnem megkérdeztük, hogy van-e még otthon valamennyi a pesti vásárcsarnokban vásárolt fokhagymából”.)
Thatcher (vagy a magyar sajtó) egy évvel később már úgy emlékezett rá, szó sem volt vásárlásról, amikor Kádár János londoni „viszontvendégeskedésén” ismét szóba került a dolog: „Maga a miniszterelnök alig fogyott ki a bókokból, amikor másfél évvel korábban tett budapesti látogatására visszaemlékezett, s mint kitűnt, nemcsak a fokhagymák és a paprikafüzérék tettek rá nagy hatást, hanem az a tény is, hogy a Tolbuhin körúti csarnok árusai nem fogadták el tőle a pénzt” – írta a Magyarország című lap 1985. november 10-én.
Londoni útján a Magyar Népköztársaság első embere sem úszta meg a shoppingolást, a Sainsbury szupermarketlánc egyik dél-londoni boltjával álltak rajta „bosszút”. Ebből is született egy szabványosított kommüniké a magyar lapokban: „A tavaly megnyitott áruházban a rendkívül széles hazai és nemzetközi választékot magyar áruk is gazdagítják, egyebek között gyümölcsíz, téliszalámi, méz és minőségi borok. Az üzlet vezetői elmondották, hogy különösen közkedvelt az olaszrizling, s Kádár János a beszélgetés során egyfajta magyarázatot is adott erre. Ezt mondta: Nálunk csak természetes alapanyagokból, mesterséges adalékok nélkül készül a bor. A Sainsbury szakemberei ehhez hozzátették, hogy számos vásárlójuk ezért ragaszkodik a magyar lekvárokhoz is, amelyeket már 25 éve árulnak.” Kádár egyébként nem tesztelte az üzlet munkatársainak nagyvonalúságát, nem vásárolt semmit, viszont kapot egy borokból és a helyben működő pékség süteményeiből álló ajándékcsomagot.
Thatcher a Vas népe beszámolója szerint 1989 áprilisában, a rendszerváltás hajnalán még egyszer felidézte budapesti élményeit, a londoni magyar kulturális hetek felvezetésére rendezett fogadáson rögtönzött beszédében. Ebben „megemlítette, hogy a Westminster palotához megszólalásig hasonlító Országház akkor még nem igazi parlamentként működött”, viszont „elragadtatással szólt a Tolbuhin körúti vásárcsarnokról, amely viszont már akkor is igazi piac volt”.
Bush is kedvet kapott Thatchertől?
1989 nyarán idősebb George Bush, az Amerikai Egyesült Államok regnáló elnöke is Budapestre utazott, és ha már itt volt, az előre rögzített programtól eltérve beugrott a csarnokba. A Magyar Nemzet így örökítette meg a kitérőt: „A közgazdasági egyetemről megkésve érkezett az amerikai elnök kocsikaravánja, Palmer nagykövet zugligeti rezidenciájára, ahol Pozsgay Imre államminiszter, az MSZMP elnökségének tagja megértő mosollyal várakozott. Az történt ugyanis, hogy Bush az egyetemről távozóban – talán Margaret Thatcher példáját óhajtván követni – betoppant a Tolbuhin körúti vásárcsarnokba, egy kis kézrázásra, valamint tíz őszibarack megvásárlására. S mivel túl nagy címletű bankjeggyel óhajtott fizetni, még a zsebben is kellett kotorásznia aprópénz után – igaz, végül tizenkét barackot kapott, de abból Baker külügyminiszter kettőt gondosan magához vett. Egy asszony virágot adott át az amerikai elnöknek, aki a melegben gyakran törölgette homlokát, miközben az amerikai sajtóstáb sietett tudatni az újságírókkal, hogy a barackárus természetesen – magánüzlet.”