A hatóság lezárta a híres budapesti szállodát, orgiát tartott a személyzet

A Royal Szálloda 1963-as vesztegzárjából az állam presztízskérdést csinált, bizonyos élvezetekről pedig a bentiek maguk gondoskodtak.

„A budapesti Royal Szálloda egy alkalmazottján feketehimlő megbetegedésre utaló tünetek jelentkeztek. Mivel fennforog nála e beteg­ség alapos gyanúja, szükségessé vált az esetleges fertőzés továbbterjedésének megakadályozására megelőző jellegű járványügyi óvintézkedések életbe léptetése. A beteget szigorúan elkülönítették, haladéktalanul védőoltásban részesítették mindazokat, akikkel elkülönítése előtt érintkezhetett, a szállodát pedig egészségügyi zárlat alá helyezték.” A fenti közleményt a Magyar Távirati Iroda adta ki 1963. augusztus 31-én. Bár a himlő utólag vaklármának bizonyult (állítólag egy bőrbetegséget diagnosztizáltak félre), az egyik legpusztítóbb ragály hírére 16 napra lezárták a két évvel korábban, 1961. augusztus 21-én újranyitott luxushotelt.

Egy érdekes véletlen egybeesés: 1963. április 18-án mutatták be a mozik a Meztelen diplomata című filmet. Az alapjául szolgáló Rejtő Jenő-regény, a Vesztegzár a Grand Hotelben helyszíne egy elképzelt szálló, ahol a bubópestis nevű fertőző kór miatt rendelnek el ki- és bejárási tilalmat. A filmet természetesen adták a Royal szálló földszintjén működő Vörös Csillag moziban is. Az épületben gyakorlatilag megnyitása óta volt filmvetítés, olyannyira, hogy az emberek 1896. május 10-én itt láthattak Magyarországon legelőször mozgóképet. A mozi előbb Apolló, majd 1949-től Vörös Csillag néven futott, 1997-ben zárták be végleg.

A karantén elrendelésének pillanatában több mint nyolcszázan tartózkodtak a szállodában. 89 magyar állampolgárt az istenhegyi úti védőnő intézetbe szállítottak át, ám így is az épület foglya maradt 220 külföldi vendég és 525 alkalmazott. A bejárat előtt rendőrök posztoltak, nehogy valaki kiszökjön – illetve nehogy valaki bemenjen, ugyanis az akkor még Lenin (ma Erzsébet) körúton állandó volt a csoportosulás, felváltva kíváncsiskodtak és aggódtak a járókelők. „Odabent a külvilágtól elzárt falak között az első órák, napok izgalmai után berendezkedtek a különleges életre” – nyugtatta meg az olvasóit a Népszava az 1963. augusztus 10-i számában. A sajtó részéről ez a tíz nappal a vesztegzár kezdete után megjelent cikk volt tulajdonképpen az első és egyetlen komolyabb érdeklődés, a szerző Gál Zsuzsa még arra is vette a fáradságot, hogy betelefonáljon és többekkel beszéljen.

„Kitűnően érezzük magunkat, újságot olvasunk, táncolunk, zenét hallgatunk, s közben jóízűen kortyolgatjuk az egri bikavért. Családommal állandó telefonösszeköttetésben vagyok” – számolt be neki a vonal túlsó végéről Max Roll, a Siemens Művek eredetileg üzleti útra Budapestre érkező mérnöke. A jó hangulat biztosításában oroszlánrészt vállalt az a három zenekar, amelynek tagjai szintén bent ragadtak és minden este húzták a talpalávalót. Az abszolút csúcspont a szeptember 7-e volt, reggel még misét is tartottak a szállodában (lásd keretes), este pedig valódi fieszta zajlott. Gál Zsuzsa így írt erről: „Adminisztrátorok és műszaki dolgozók énekszámokkal léptek fel, egy felszolgáló, aki a KlSZ-együttesnek volt a tagja, népitáncokat adott elő, fellépett a berlini rádió énekese, bolgár artisták pantomim számokat mutattak be. A nemzetközi ki mit tud-ot egy svájci újságíró németül konferálta. A kétórás műsor után két tánc- és egy népi zenekar kíséretével az egész társaság táncra perdült. Óriási volt a siker, emelkedett a hangulat – az éjjel egyig tervezett bált reggel négyig meg kellett hosszabbítani.”

„Edward Duff, a bostoni egyházmegye papja s a Religions News Service munka­társa kelet-európai körúton van s a budapesti Royal Szállóban érte őt a himlőeset miatt elrendelt egészségügyi zárlat. (…) Szeptember 6-án pénteken azt a kívánságát fejezte ki telefonon Saád Bélának az Új Ember felelős szerkesztőjének, akivel már előzőleg megismerkedett, hogy misézni szeretne és ehhez segítségét kéri. Szerencsére celebretjét ismerik a Szent Teréz plébánián s így sikerült az érseki helytartóság, a plébánia, az egészségügyi hatóságok, valamint a szállodaigazgatóság előzékeny segítségével megoldani, hogy Duff páter vasárnap reggel 7 órakor elmondhatta szentmiséjét a szálloda földszintjén, az étterem melletti helyiségben, amelyet ez alkalomra kápolnává alakítottak át. A szent cselekményhez szükséges felszerelés a szállodában marad a zárlat végéig, majd fertőtlenítik és utána visszakerül a Szent Teréz plébániára, amely azt készséggel rendelkezésre bocsátotta.”

(Új Ember 1963.09.15.)

Kíntről az állam, egészen pontosan az Országos Idegenforgalmi Szálloda- és Éttermi Vállalat tett ki magáért, ők ingyen és bérmentve gondoskodtak az igencsak nagyvonalú ellátmányról. „Kocsiszám hordták a libamájat meg a bélszínt, nehogy a nyugati turisták – már persze, ha túlélik – rossz hírét vigyék a szocialista vendéglátásnak…” – mesélte 2013-ban Szabad Földnek Ungár Tamás, a Royal munkatársa. Ha ez túlzásnak is tűnik, az kétségtelen, hogy az Ungár által említett renomé megőrzésének célja tetten érhető a fennmaradt étlapon. „Reggeli: Komplett reggeli, sajtos omlettel. Ebéd: Májkrémleves, borjúfrikandó rizzsel, aranygaluska borsodóval, szőlő. Vacsora: Balatoni fogas Orly módra, sertéskotlett Imperial módra, vegyes saláta, Somlói galuska, őszibarack.” A menüből 1963 novemberében a Mérleg című újság munkatársa idézett azon való felindulásában, hogy kiszabadulása, majd hazatérése után az egyik svájci vendég sok egyéb mellett a kosztra is panaszkodott a helyi lapnak. Azt állította, nem volt választék, az erős és zsíros magyar konyha pedig többeknél gyomorbántalmakat okozott. „Hát ami igaz, az igaz, nemcsak egyféle menüt kaptak a vendégek, hanem aki kívánta, minden felülfizetés nélkül diétás ételek között is választhatott. Nem a vendéglátók tehettek róla, hogy ezzel a lehetőséggel a vendégeknek alig egytizede élt” – szólt a cáfolat.

Összességében inkább pozitív visszajelzésekkel lehetett találkozni a „foglyok” részéről, legalábbis erről számolt be a Zalai Hírlap tudósítója. A kötelező fertőtlenítést követő szeptember 19-i újranyitást személyesen tekintette meg, és ha már ott járt, belekukkantott a vendégkönyvbe is, ahol például a következőt olvasta: „A francia Kodak kutatómérnökének, monsieur Calinet-nek a bejegyzése; csupa elismerő sorok arról, hogy a két hét alatt milyen jól érezte magát, dicséri a szálló kosztját, megköszöni a magyar állam gondoskodását.” Osztotta véleményét a szálloda egyik megkérdezett portása is: „Úgy éreztük magunkat, mint egy óceánjárón (…) napközben elvégeztük a munkát, este szórakoztunk.” A legenda szerint utóbbit eléggé kimaxolták: a világvége hangulatban, amolyan minden mindegy alapon sokan összemelegedtek, aminek következtében kilenc hónappal később állítólag a hotel több női alkalmazottja gyermeknek adott életet.