Geri Ádám Évtizedekig létezett a luxusadó Magyarországon. A legkülönbözőbb dolgokra vetették ki, az érintettek pedig a legváltozatosabb módokon akarták veszteségeiket kompenzálni.
„Ha valaki beteg lesz és kénytelen – mert 60, 70 koronáért rossz lőréket mérnek a vendéglőben – 80 koronáért venni egy liter bort, az luxus, az után fizet újabb 10%-ot.” Ez az iróniától sem mentes mondat 1922. február 22-én egy fővárosi közgyűlési vitában hangzott el. Előzménye, hogy a hivatalosan „fényűzési forgalmi adó” nevű sarc által sújtott termékek körét Kállay Tibor pénzügyminiszter egy januári rendelettel erősen kibővítette, többek között a borkimérés kárára.
Az 1920-ban, vagyis az első világháború vége után két, a spanyolnátha világjárvány csúcsa után egy évvel bevezetett „luxusadó” eredetileg is „bűntette” az éttermi dőzsölést, ám jóval visszafogottabban. Csak akkor, ha az ételeket italokat „olyan vállalat (vendéglő, kávéház, szálloda, penzió, stb.) szolgáltatta ki, amelyet a pénzügyigazgatóság (adófelügyelő) az elsőfokú iparhatóság meghallgatása után fényűzési vállalatnak minősített”. Bár gondolhatnánk, hogy a felkent hatóságnak könnyen fogott a ceruzája a lista összeállításakor, a valóságban nem így volt. A „fényűzési vállalat” bilog Budapesten 42 étteremre és 79 kávéházra került rá, miközben utóbbiból például több száz működött akkoriban a fővárosban.
Gundellel a luxusadó ellen
Kállay már 1921-ben bepróbálkozott, akkor gyakorlatilag minden vendéglő összes termékére tervezte kivetni a fényűzési adót. A vendéglősök ipartestülete ijedtében többek között a legendás Gundel Károlyt (az indítóképen balról a harmadik ülő alak) szalajtotta a pénzügyminiszterhez. Ő azzal szerelte le a látogatóit, hogy akkor majd csak a nemesebb italok és az olyan nyalánkságok után kell extra díjat fizetni, mint az osztriga és a kaviár. Ígéretével ellentétben Kállay aztán mégis igen alacsonyra tette a lécet a 80 koronás kimért és 100 koronás palackos „luxusborral”. A bevezetőben idézett közgyűlési tag nem túlzott, amikor azt állította, szinte minden iható bor drágább ennél. Egy vidéki nagyváros átlagos vendéglőjében 50 korona volt azokban az időkben a belépő vörösbor ára.
De mit mondjanak azok, akiknek a tokaji aszúk kereskedelmében volt bármiféle érdekeltségük? Az aszú a módosító rendeletben egyenesen saját fejezetet kapott. Értékhatártól és az értékesítés helyétől függetlenül, tehát nem csak vendéglátóhelyen kellett volna utána luxusilletéket fizetni. (Az adó, akárcsak az ÁFA, az eladókat terhelte, de ők természetesen áthárították azt a vevőkre.) A javaslat finoman szólva nem aratott osztatlan sikert. Az aszúhoz hasonlóan diszkriminált (értsd: az égetett szeszek közül egyedüliként felsorolt) likőrök gyártói verték leghangosabban az asztalt. Ám nekik is csak annyit sikerült elérniük, hogy az eredetileg február 15-re tervezett bevezetést elhalasztották. A téma azonban napirenden maradt.
Művirág, valódi pálma, zongora
Harmadik nekifutásra a minisztérium márciusban már kiszervezte a piszkos munkát. A kereskedőket tömörítő Országos Magyar Kereskedelmi Egyesülést (OMKE) bízta meg a fényűzési cikkek listájának összeállításával. Az azáleák, valódi pálmák, művirágok, tiszta selyemből készült szemfedők, angol mechanikás zongorák mellett – az egyébként az árusításukkal maga is foglalkozó Szimon István budapesti fűszer- és csemegekereskedő indítványára – a borok ismét bekerültek a szórásba, mégpedig 15 százalékos kulccsal. A Magyar Szőlősgazdák Országos Egyesülete nem késlekedett a válasszal. A „borászati szaktekintély” OMKE és a nagyfokú „impotencziáról” tanúbizonyságot tevő politika is kapott hideget-meleget – hiába.
Jól jött hivatkozási alapnak, hogy júniusban Franciaországban is bevezették a fényűzési adót a legmagasabb minőséget képviselő premier cru borokra. Az itthoni huzavonának 1922 augusztusában lett vége: a külföldi borokra 20%, a magyarokra 10% fényűzési adót vetettek ki. A hazai pezsgőknél és az aszúknál nem volt értékhatár és az üzletkötés helye sem számított. A többi bor esetében csak a vendéglátóhelyi fogyasztás minősült fényűzésnek, és a kimért borok literenként 130 koronáig mentesültek ez alól. 1924 januárban pedig már 4000 koronáig, köszönhetően az újabb válságnak és a hiperinflációnak. (A rekord 1923 júliusban dőlt meg, akkor egy hónap alatt 98% volt az infláció, vagyis gyakorlatilag megduplázódtak az árak.)
Ez is lehetőséget adott a költségvetésnek egy kis extra bevétel realizálására. „A bor fényűzési értékhatárának újabb megállapítása. Jóval későbben, mint ahogy a helyzet megkövetelte volna, a pénzügyminiszter végre intézkedett, hogy a luxus forgalmi adó alá eső bor értékhatára ismét felemeltessék” – panaszkodik a borászok szócsöve, a Borászati Lapok 1924 augusztusában arra célozva, hogy ha az új értékhatár-megállapítás lassabban követi a borok drágulását, akkor átmenetileg mindig sokkal nagyobb hányaduk lesz adóköteles.
Bort a katonáknak!
A tokaji borvidék rettenetes válságba jutott – idézi ugyanez a lap egy hónappal később a gazdák tokaji vándorgyűlésén elhangzottakat. „A legnagyobb felvevőképességű bolt Oroszország, hosszú időre elveszett Tokaj számára. Lengyelország szívesen vásárolná borainkat, hiszen megkísérelte ezt már 1922-ben is, de Franciaország közbelépésére egyelőre felhagytak ezzel. Németországnak kenyérre és nem borra van szüksége.” Az újság szerint a külföldi piacok elapadására egyedüli megoldásként a belföldi forgalom felpörgetése jöhet szóba, ezért természetesen a luxusadó eltörlését sürgeti.
A kérés süket fülekre talált, ezért a „Tokaj-pártiak” később különböző alternatív javaslatokkal álltak elő. Széll József főispán (a Moszkva tér nevének „vesztét” okozó Széll Kálmán miniszterelnöknek az édesapja) 1926-ban, az exportot fellendítendő, arra buzdítja a kormányt, hogy „mivel Amerikában tudvalevően szesztilalom van, vigye keresztül, hogy mint gyógybor kerülhessen a tokaji bor az Egyesült Államokba”. Még meredekebb az az 1938-as képviselőházi előterjesztés, ami a borfelesleget a magyar katonákkal itatta volna meg. Ezen ötletek megvalósítására kevéssé meglepő módon végül nem került sor. Helyette 1940. szeptember 1-én még egyszer megforgatták a kést. Onnantól kezdve „a kiskereskedelmi forgalomban 15 %-os, a palackozott borok után a töltés helyén 18 %-os fényűzési forgalmi adót” kellett fizetni.
Bújtatott luxusadó
A luxusadó túlélte a második világháborút is. 1947-ben bevezették hozzá a mai zárjegyekhez hasonló illetékbélyeget. A palackokra már az értékesítés előtt fel kellett ezt ragasztani, így igazolva, hogy megtörtént az adó befizetése. A fényűzési adó addigi formájában végül 1949-ben, a Magyar Népköztársaság és az új alkotmány létrejöttét követően szűnt meg. Ahogy mondani szokták, nem veszett el, csak átalakult. Beépítették az úgynevezett termelői forgalmi adóba, vagyis a luxuscikkek „ÁFÁ-ját” éppen a korábbi adó összegével emelték meg. Utána ezt az adónemet már tényleg csak nagyon kevés dologra vetették ki. 1955-ben például a csomózott szőnyegekre, a fényképezőgépekre és hozzájuk tartozó teleobjektívekre, a nemes fémből vagy gyöngyből készített ékszerekre és dísztárgyakra, az állatkereskedésben eladott állatokra és a hanglemezjátszók egyik speciális alkatrészére, a hanglemezváltóra... De ez már aligha vigasztalta a borosgazdákat és a borkereskedőket.
Címlapfotó: Fortepan / Magyar Bálint
