Geri Ádám A Déryné eszpresszó történetéből szépen kirajzolódik, milyen vargabetűket írt le a budapesti vendéglátás a második világháború óta.
A Budán, a Krisztina tér 3. szám alatt működő Déryné Bisztró (vagy manapság már inkább csak Déryné) pályafutását 1951-ben kezdte Déryné eszpresszóként. Magában az épületben a vendéglátás ennél is régebbre nyúlik vissza. Itt működött 1916-tól az Auguszt cukrászdinasztia fő üzlete, a második világháború előtti krisztinavárosi és egész budapesti kávéházi kultúra meghatározó intézménye, Márai Sándor író törzshelye.
Minden érdemei ellenére sem kerülhette el a cukrászda a sorsát a kommunista hatalom átvételt követően. A második világháború után a lebombázott és egy emeletesre visszabontott épületben újraindított Augusztot 1951-ben államosították, hogy aztán más néven, más stílusban eszpresszót nyissanak benne. A Déryné nevet a nem messze onnan, a Horváth kerten található Déryné Széppataki Róza szobor után kapta. Az egy másik történet, hogy miért került oda ez a szobor 1935-ben. Az első magyar operaénekesnő ugyanis soha nem lépett fel az ott 1937-ig működő Budai Színkörben. Igaz, a róla szóló Déryné ifjasszony című darabot játszották itt. Ráadásul éppen annak a Bajor Gizinek a főszereplésével, akiről a Déryné szobor(!) arcát mintázták.
Egy biztos, a korabeli krónikák szerint 1951. április 11-én az állami vendéglátóipar átvette az Augusztot, s „Déryné Cukrászda Espresso” néven nyitott vendéglátóegységet a helyén. Hamar beindult az élet a falak között, ami nem csoda, hiszen minden este élőzenével és tánccal várták az érdeklődőket. Az első reklámok egyikében azzal hirdették a helyet, hogy szombatonként reggel 5-ig nyitva tartanak. A minden nap szó szerint értendő: 1952-ben még szentestén is tarka programmal invitálták a magányosan karácsonyozókat. Énekesek mellett fellépett többek között Pataki Ferenc, a kor híres fejszámoló művésze is. Ekkoriban az eszpresszó zongorájánál az Omega későbbi billentyűse, a Krisztina körút lakója, Benkő László is megfordult. Még gyerekként az előadások szüneteiben csillogtathatta meg tehetségét.
A Déryné eszpresszó, mint bűntanya
Mintha egyébként maguk az illetékesek sem tudták volna, pontosan hova akarják pozícionálni a Dérynét. Erősítették a cukrászda vonalat is. (Sőt volt, hogy hirdetésben akként aposztrofálták.) 1955-ben ötórai teára hívtak a reklámok, ugyanebben az évben cukrászati kiállítást is tartottak falai között, „fagylaltkertet” is kapott, 1956-tól pedig a Cukrászipari Vállalat szomszédban működtetett cukrászüzeme látta el a helyet süteménnyel. (Egy ideig ez a gyakorlatban úgy zajlott, hogy a műhelyből a süteményeket előbb elvitték a vállalat 5. kerületi elosztójába és onnan vitték vissza a Krisztina térre…) Ezzel párhuzamosan megmaradt a „félvilági” mulató jelleg. A Déryné volt az egyik törzshelye az 1956. júliusi MALÉV repülőgép-eltérítést elkövető banda némely tagjainak, de olyan is volt, hogy rablók – rumot keverve a sörbe – itt itatták le a kiszemelt áldozatukat. Nem maradt ki a „buliból” személyzet sem. Nem egyszer saját zsebre is dolgoztak például úgy, hogy a megrendelt 3 deci üdítő helyett csak kettő decit szolgáltak fel.
Nyert a szocializmus
A kettősséget csak megszilárdította az 1964-ben elvégzett nagy belső átalakítás. „Meghökkenten láttam, hogy egyik kedvenc helyemet, s alighanem másokét is: a korábban Auguszt nevű, s most már jó ideje Dérynéről elnevezett cukrászdát (...) gyakorlatilag megszüntették. Mert csak annak lehet nevezni azt, ami történt: a régi, hangulatos, s egyben kényelmes berendezést, köztük puha pamlagokat, öblös karosszékeket, sok műtárgyat elvitték, s helyébe a legszokványosabb, sőt sivár, amellett kényelmetlen új cukrászda-berendezést tették - apró asztalokat, székecskéket -, amilyenek szerte a városban, főleg a külsőbb részeken, nagy számban vannak (…) A Zöldfa, a Vén Diófa, a Régi Nyár vendéglők eltüntetése után megint szegényebbek lettünk itt, a Krisztinában valamivel.” – írta a Magyar Nemzet szerzője. (Sovány vígasz, hogy az eredeti bútorok, festmények egy része – például a velencei konzolasztal, órával és zenélő képpel – később a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumba került.)
Szolgáltatásában és berendezésével ekkor tagozódott be végleg a Déryné a szocialista egyenhelyek világába. „Cukrászdának álcázott eszpresszó" – írta róla találóan Bodor Ferenc, az Iparművészeti Főiskola egykori könyvtárosa. Ennek megfelelően – tette hozzá – „finomkodó pultjainál ma is kapható képviselőfánk, de már nem ez a jellemző”. Tamási Áron író minden esetre szerette, 1966-ban bekövetkezett haláláig (Jékely Zoltán költő társaságában) gyakran éjszakába nyúlóan ücsörgött ott.
Déryné eszpresszó és zenetanya
1988-ban a Dérynébe tette át a székhelyét a nem sokkal korábban Óbudán megalapított Zenetanya. Az ereklye- és fényképgyűjteményt, közönségtalálkozót és feltörekvő művészek bemutatkozási lehetőségét rejtő „szórakoztató zenei múzeum” kifejezetten divatos hellyé avanzsálta a cukrászdát. Megfordult a Zenetanyán többek között Kovács Erzsi táncdalénekes, Zágon Iván zongorista-zeneszerző, Zana József színművész, Békés Itala színésznő, Poór Péter énekes. Péntekenként pedig társkereső táncklub működött a falak között.
Mindazonáltal helyét a rendszerváltás után is kereste a Déryné. A szocializmusra emlékeztető „Espresso” szó addigra lekerült a bejárat feletti tábláról, maradt csak a cukrászda. Nem kellett sokáig várni az újabb fordulatra sem: a 2000-es években Caffé Déryné néven – Zeke Gyula történész szavaival élve – „kávéházasodott cukrászdává” lett. Az üzletet 2007 nyarán egy budai család vette birtokba. A keresztségben akkor, a legújabb idők szavát meghallva, a Déryné mögé a Bisztró szó nevet biggyesztették.
Cílapfotó: Fortepan / Vincent Till Baumgartner
