Geri Ádám Főleg régebben aranyérmek múltak azon, az olimpia alatt ki hogyan oldja meg az étkezését. A magyarok többször is az ország első számú sztárszakácsát vitték magukkal.
Bár már az első olimpia is korának legnagyobb nemzetközi érdeklődéssel követett sporteseménye lett, szervezettségben, méreteiben nem volt fogható a maiakhoz. Az ír John Pius Boland 1896-ban Athénban turistából avanzsált az első újkori olimpia teniszbajnokává. 1900-ban Párizsban a párhuzamosan futó világkiállítás miatt olyan fejetlenség uralkodott, hogy több maratonista eltévedt versenye közben.
Bő 10 évvel később már egészen más viszonyok között zajlottak a versenyek. 1912-ben Stockholmban, ahol először képviseltette magát mind az öt földrész, Magyarország 119 férfi versenyzővel vett részt. Őket a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) négy szállodában helyezte el. Már itt felmerült, hogy a magyar csapatot szakács kísérje. Végül azonban, mint azt a Budapesti Hírlap megírta, ezt a tervet „el kellett ejteni, mert a szállások semmi szín alatt sem akartak beleegyezni, hogy a konyhát idegen szakács lássa el”. Félmegoldásként a MOB úgy döntött, „olyan fűszerekkel fogják ellátni az expedíciót, a melyek legalább magyaros ízt adnak majd az eledelnek”.
Csigaevés a verseny előtt
1924-ben, ismét Párizsban, már bevett dolognak számított a saját szakács, az angolok még péket is vittek magukkal. A magyarok ezzel szemben, mondhatni, két szék között a pad alá estek. 1923-ban a Nemzetközi Olimpiai Bizottság római konferenciáján átment az első olimpiai falu létrehozásának ötlete. Az elgondolás szerint 12-16 fős villákban laktak volna a sportolók, teljes ellátással (reggeli, ebéd, vacsora) együtt napi 50 frankért. Ráadásul igény esetén „a rendezőség természetesen nyers állapotban is kiadja az ételneműeket, úgy hogy az egyes kiküldöttek szakácsot is hozhatnak magukkal, aki azután a nemzeti szokásoknak megfelelően készítheti el az eledelt” – nyilatkozta a konferencia után a Világ című lapnak Muzsa Gyula, a MOB főtitkára. A magyarok végül, többek között arra hivatkozva, hogy drágálják a dolgot, lemondtak a lehetőségről.
Hogy aztán a csapat egy részét napi 82 frankért a Hotel Modern luxusszállóban helyezzék el. „Ami az étkezést illeti, hát az a Hotel Modernben tényleg pazar volt – francia szempontból. Az üvegektől csillogó fényes étteremben a francia szakácsművészet válogatott produktumait szolgálták fel az elegáns pincérek és a fiuk eleinte ugyancsak törték a fejüket, amíg rájöttek, hogy a sok hal, meg csiga közüli melyiket hol lehet megfogni. (...) Ez késztette különben a Párisba csupán a saját szórakozására kiutazott MAC-vezetőembert, Vangel Gyula dr.-t arra. hogy a magyar konyhák után nyomozzon. Sikerült is neki rövidesen megtalálni az egyik magyar vendéglőt. Aki ott evett, az áradozva beszélt a jó, magyaros kosztról. Pedig csak 5 frank volt az ebéd ára, nem 18” – írja Dr. Vadas Gyula, a Nemzeti Sport akkori főszerkesztője augusztusban, az olimpia utáni elemzésében. Állítása szerint Somfay Elemér ötpróbázó például hét kilót fogyott csigadiétának köszönhetően, bár így is ezüstéremmel tért haza.
Az első olimpia magyar szakáccsal
Az előzőekből okulva jóval körültekintőbben járt el négy évvel később Amszterdamban a MOB fölé rendelt Országos Testnevelési Tanács. A testület a kiszemelt Cooperatif Restaurant nagyüzemi konyhát választotta ki. Még a szenzációra éhes sajtó sem igazán talált rajta fogást. „Megmutatták az ételhordók berendezését is. Kettősfalú pléh-henger, amelynek alsó részébe izzó szénparazsat raknak. Ez órákig melegen tartja az ételt, amit kerékpárokra szerelt nagy ládákban hordanak szét és fogják majd kiszállítani” – írja egyenesen a konyhából a Nemzeti Sport tudósítója alig két hónappal a játékok kezdete előtt.
Egy hétre rá ugyanott a Budapesti Hírlap munkatársát vezették körbe. „A konyhákban ragyogó a tisztaság s az olvasztott vaj és marhafaggyú édeskés illata terjeng. Ezzel főznek a közepes holland vendéglőkben és a vezetőnk csodálkozással értesült arról, hogy nálunk nem marhafaggyut, hanem sertészsírt használnak főzési célokra. Mindjárt fel is jegyezte nagy fontoskodva, amint tagadhatatlan, hogy jóakarattal kezelik ügyünket.” A magyar delegáció teljesen biztosra akart menni, így még egy otthonról hozott szakácsot is beállíttatott a holland üzembe.
Szakács olimpia és betanított helyiek
Szintén ment szakács Los Angelesbe 1932-ben. Négy évvel később Berlinben azonban ez már nem volt opció, bár így is került magyar étel az asztalra. „A németek a világ legjobb szakácsait, inyenc-speciálistáit vendégül látják egy hétre, akiktől aztán az olimpiai chef-ek és kukták megtanulják a különböző országok kedvenc ételeinek elkészítését” – ismertette áprilisban a német koncepció lényegét a Nemzeti Újság. A jól értesült Magyarság című lap még azt is kiderítette, hogy a kiküldött Heinrich Antal, a Magyar Szakácskör alelnöke, a Hungária konyhafőnök helyettese „összesen 22 nemzeti ételünk elkészítésére tanítja meg német kollégáit és hamarosan kiderült, hogy nem is olyan könnyű mesterség kifogástalan székelygulyást paprikás csirkét s egyéb ínycsiklandó magyar specialitást készíteni”. Arról sajnos nem maradt feljegyzés, hogy az betanulás mennyire ment hatékonyan. (Még egy érdekesség Berlinhez kapcsolódóan: a nyári játékok mintegy kísérőprogramjaként ugyanazon év októberében szakácsolimpiászt rendeztek, ezen Horthy Miklós szakácsa is nyert aranyérmet a kormányzó kedvenc ételével.)
Sztárszakács kíséri a magyar csapatot
A második világháború után anyagi okokból érthetően lankadt kicsit a vendéglátók igyekezete, ezért sokáig szinte minden ország mitt magával szakácsot. A magyar sort 1948-ban nem kisebb név, mint Venesz József kezdte meg. A szocialista rendszer kirakatséfjét és gasztronómiai ideológusát három szakács, egy cukrász és pincérek serege kísérte el Londonba. Az alapanyagok jelentős része is itthonról indult. „Ma délután tizennégy óra harminc perckor az Arlberg expresszhez kapcsolják azt a hűtőkocsit, amely a magyar olimpikonok élelmiszerét viszi Londonba A vagonban húst, zsírt, tojást és vajat szállítanak, ezenkívül a főzéshez szükséges segédanyagokat” – írta 1948. július 11-én a Kis Újság.
Venesz egyébként már a felkészülés során komoly feladatot kapott, Bóbis Gyula nehézsúlyú bírkózonkat kellett négy hét alatt versenyformába etetnie. A projekt sikerült, Bóbis bajnok lett. Talán ezért is mondta legenda szerint Rákosi Mátyás, a Magyar Kommunista Párt első embere „népünk bölcs vezére” 1952-ben a Helsinkibe induló csapat búcsúztatásánál, hogy „a londoni magyar koszt felért egy olimpiai győzelemmel”. Venesz 1960-ig összesen négy olimpián vett részt, a rekordot mégsem ő tartja, hanem az éppen a finn olimpián első ízben alá beosztott Kurucz Antal. A civilben a szabadság-hegyi Vörös Csillag Szállóban dolgozó séf hat olimpiát járt meg, élményeiről később könyvet is írt Dávid Sándorral. Más is igyekezett egyébként tőkét kovácsolni olimpiai szerepléséből, mint arról ez a régi hirdetés is tanúskodik:
A magyar rekorder
De vissza Kuruczhoz! Az 1964-es tokiói olimpiát felvezető alábbi Népszabadság cikk részlete jól bemutatja feladatkörét, s egyben a korszak olimpiai faluinak étkeztetési rendszerét. „A tokiói koszt egyébként nem lesz különleges, kirívóan eltérő a mostanitól. A világ sportolói ugyanis nyolc nemzetközi konyhán étkeznek majd. A magyarok a közép-európai étterembe kaptak besorolást, s ott a francia konyha szerint főznek. Az önkiszolgáló rendszerű étterem étlaptervezete bőséges választékot ígér. A mi konyhánkon például naponta 20-féle reggeli, 4-5-féle leves, 8-10-féle sült, húsétel készül, amiből mindenki találhat kedvére valót. S ha véletlenül nem, ott lesz Kurucz Antal, aki nemcsak a különleges ennivaló kívánságokat teljesíti, hanem az ottani ételeket szükség szerint megmagyarosítja. (...) Az olimpiai konyhán külön tűzhelyet – még kisegítő kuktákat is – kap főszakácsunk, ahol a hazai ízeknek, szokásoknak megfelelően átdolgozza, átalakítja az ételeket. Ezenkívül mindennap egy-egy magyar étel – paprikás csirke, gulyás, lecsós szelet, paprikáskrumpli, rakott palacsinta, halászlé, sőt, bármilyen furcsa is,még tejberizs is – bővíti az amúgy is óriási választékú kosztmenetrendet. (...) Nem is visz mást a föszakács, mint némi téliszalámit, fűszerpaprikát, lecsót, libamájkonzervet, s hogy a gulyás, a halászlé íze, csípős zamata se szenvedjen csorbát, ötkilónyi cseresznyepaprikát.”
Ami az egyedi kívánságok teljesítését illeti, a magyar sportolók saját elmondása szerint 1968-ban alaposan megdolgoztatták Kuruczot. Madártejet rendeltek nála, amit neki habverő nélkül, halliszttel etetett tyúkok tojásából kellett elkészítenie.
Kolbász van a poggyászban
A rekorder séf nagy sorozata végül 1976-ban szakadt meg. Montrealba valószínűleg a nagy távolság, négy évvel később Moszkvába pedig a nagy testvér osztályon felüli vendégszeretete miatt nem ment magyar szakács. „Egyszerűen nincs semmi értelme. Mivel az olimpiai falu éttermében napról napra százharminc ételféleségből lehet választani. Az előzetesen elküldött étlapon bőven található sok-sok olyan specialitás, amely a mi igényeinknek, a magyaros szájíznek megfelel. Egy több mint ezer fős önkiszolgáló étterem éjjel-nappal nyitva tart. Így az éjszakába nyúló vívó- vagy súlyemelőverseny után sem marad éhen senki” – hozsannázott a szovjetekről Orosz Imre, a Magyar Olimpiai Bizottság titkára a Képes Újságnak 1980. május 31-én. Azt azért bevallotta, kis téliszalámi és gyulai kolbász fog kerülni a poggyászba. „A korábbi olimpiákon már előfordult, hogy a bajnoki győzelem után valaki azzal a sóhajjal lépett le a dobogóról, hogy jaj, de jó lenne egy kis paprikás szalámi”.
Az 1984-es olimpia a szocialista blokk bojkottja miatt kimaradt a magyaroknak. Utána viszont kimentek a csapatot kísérő szakácsok a divatból, azóta legfeljebb egy-egy sportág vagy egy-egy nagyon speciális igényű versenyző választja ezt a megoldást.
Címlapfotó: Képes Sport / Arcanum
