Geri Ádám Kosztolányi Dezső évekig húsmentesen étkezett – részben a kor gasztroreformere, Bicsérdy Béla hatására. A kortársak hol több, hol kevesebb megértéssel fogadták a költő megváltozott étkezési szokásait.
„Bevallom, engem régóta foglalkoztatott a próféta, kit sokan magasztalnak, sokan szapulnak, de mindnyájan emlegetnek. Nem keltett bennem idegenkedést az sem, hogy divatos. Semmiesetre sem tudtam oly könnyedén elintézni, mint azok, kik lekicsinylik, mert nem rakétázó előadó s nem mindig tudja talpraesetten kifejezni azt, amit gondol. Hiszen annyian vannak, akik talpraesetten tudják kifejezni azt, amit nem gondolnak. A természetes életmódhoz való visszatérést hirdeti, hittel és meggyőződéssel, a hústól, főtt ételektől való teljes tartózkodást, szervezetünkben rejlő újraalkotó, öngyógyító erőt, melyet a mai orvostudomány »vitalizmus«-nak nevez. Koplalást, böjtöt ír elő, akár a legtöbb vallás, egészségügyi rendelkezésül. Merész újításai legalább öt-hatezer évesek. Múltkor a színpad díszletei között találkoztam vele, meghívott villájába ebédre. Elmentem hozzá.” Eme mondatokkal kezdte Kosztolányi Dezső az Ebéd Bicsérdynél. Tanulmány egy prófétáról című riportját az Új Idők 1926. június 6-i számában. Valószínűleg ez lehetett az író első személyes találkozása Bicsérdy Bélával, a kor „gasztroprófétájával”, a 20. századi magyar reformétkezés egyik legjelentősebb alakjával.
Bicsérdy Béla, az öngyógyító
Bicsérdy Béla 1874-ben született a ma Szerbiához tartozó Zentán. 19 éves korában súlyos nemi betegséget kapott, amiből az orvosok képtelenek voltak kigyógyítani. Ekkor határozta el, saját kezébe veszi a sorsát. Megtanult franciául, németül, angolul, mindegyik országban járt is gyógyászati ismereteinek fejlesztése céljából. 1900 körül áttért a vegetáriánus étrendre, később főleg gyümölcsökön, nyers zöldségen, kenyéren és nyers tejtermékeken élt. Érdekesség, hogy 1912-től öccse, Tibor vezette az 1883-ban alapított első magyar vegetáriánus egyesületet, a Magyarországi Vegetárius Egyesületet (későbbi nevén: Magyar Vegetárius Egyesület). Béla nemhogy tagja nem volt ennek, de kifejezetten rossz viszonyt ápolt a szintén vegetáriánus öccsével, újságokon keresztül üzengettek egymásnak. A Tiborral való perlekedés mellett maradt idő a fő hivatásra is: Béla rengeteg táplálkozástani kutatást folytatott és a tapasztalatszerzés jegyében különböző kísérletek százait hajtotta végre magán. Ezek nagyrészt böjtből és különféle izzasztókúrák kombinációjából álltak, nagy hangsúlyt fektetve a helyes táplálkozás kialakítására is. Nemi betegségét végül gyakorlatilag sikerült elmulasztania.
1909-ben kezdte meg magánelőadásait és bő évtizeddel később lépett a nyilvánosság elé. Az 1920-as évek közepére valóságos sztár lett, az újságok és a hívek minden lépését követték. (Hosszabb-rövidebb ideig bicsérdysta volt Tóth Menyhért Kossuth-díjas festő, Bartalis János erdélyi költő, Törös Olga olimpiai bronzérmes tornász, valamint Bartók Béla és Kodály Zoltán zeneszerző.) „Bicsérdy valóban sokat hangoztatta a vegetáriánus és különösen a nyerskoszt fontosságát, de alapvetően nem egy táplálkozási irányzat megalapítója volt, mint ahogy azt rendkívül tévesen, még a mai napig is nagyon sokan hiszik. Inkább mondanám filozófiának a rendszerét, még ha kicsit kusza és következetlen is itt-ott. Szerintem azért lépett fel kezdetben életmódbeli-táplálkozási tanokkal is, és azért mondott sokszor bombasztikus, szenzációsnak ható dolgokat, hogy többen felfigyeljenek rá” – magyarázta a Gasztrorégész kérdésére Áprily Zoltán, a Bicsérdy Béla és a bicsérdyzmus avagy egy legendás próféta kalandos élete és az emberiségnek szánt üzenete című könyv szerzője.
A táplálkozás révén került kapcsolatba vele Kosztolányi Dezső is, miután felesége, Harmos Ilona sokat betegeskedett. „1924 nyarán mandulaproblémákkal szanatóriumba került, később pedig az ő gyomorbaja adott apropót a bicsérdista étrendre való áttérésre” – írja Arany Zsuzsanna irodalomtörténész, Kosztolányi Dezső élete című könyvében. Hogy mikor történt meg az áttérés, azt nem lehet pontosan rekonstruálni, de egészen biztosan valamikor a kórházat követően.
Maga Harmos Ilona is megemlékezett 1938-ban megjelent életrajzi könyvében életmód-változtatásukról. „Bicsérdisták vagyunk. Én kezdtem. Valamit ki kell találni, valami gyógymódot vagy másféle életmódot, valami megváltást, vagy ilyesfélét. (…) Az orvos eltilt a hústól gyomoridegességem miatt, én pedig túlzó lendülettel a végletbe csapok (…) Persze, akkor még nem sejtem s az uram sem, hogy a nyerskosztevés csupán racionalizálása a csodavárásnak. Dide eleinte haragszik (…), de aztán neki is megtetszik, utánoz, vállalja s egy ideig valósággal büszkélkedik vele.”
Közös ebéd
Ilyen előzmények után látogatta meg az író Bicsérdyt 1926-ban és készítette el a bevezetőben már idézett riportot. Ebben a szövegben a menüre és az egész rituáléra egyaránt részletesen kitért. „A ház asszonya indítványozza, hogy menjünk ebédelni. Arca nem a tűzhely lángjától pirult ki, hanem a napfénytől. Konyhája, – az elmúlt idők boszorkánykonyhája, – hideg és sötét, sohase ég ott a tűz. Egyetlen fogás sem lesz kozmás, annyi bizonyos. Rendesen délben esznek s este hatkor. A vendégséges asztal görnyedésig rakva mindenféle jóval. Középütt valóságos datolyahegy, narancsok, aludttej, friss tejföl üvegkorsóban, vajhalmok, retkek, vöröshagymák, aztán mandola és mogyoró, méz, kis ezüst tartóban hámozott dióbél, bor, olaj. A só, cukor természetesen hiányzik. Nincs étrend. Ki-ki azzal kezdi-végzi, amivel akarja. Nem kínálgatják az embert, hogy tessék még parancsolni, legyen kegyes elrontani a gyomrát. Soha ennél vendégszeretőbb házat: Bicsérdyt figyelem, ki – rangját megilletően – az asztalfőre ül. Lassan eszik, egy szót sem szól. Vöröshagymát vesz ki, szétvagdalja, a vöröshagyma fehér illatos fejét, világoszöld szárát, kenyeret szel, vajat ken rá, megeszik még három vöröshagymát. Mindez félóráig tart. Most az aludttejhez nyúl, de miután háromkanálnyit lenyelt belőle, hirtelen abbahagyja. Csak még egy cikk dió, egy korty bor. Az étvágy, ha összhangban élünk a természettel s érzékeink nem romlottak, az óramű pontosságával megmutatja, mikor elég. Mi még eszünk, bizakodva, hogy praesente medico semmi sem árt. Valaki az iránt érdeklődik, hogy sült krumpli nem tilalmas-e. A mester megengedi, mert héja van, mint a kenyérnek, de nem javallja. Középkorban az egyházatyák így engedélyezték böjti napokon – hal mellett – a hód farkát is. De csak a farkát.”
S ha már hal és hód: az ebéd alatt Kosztolányi és Bicsérdy között hitvita alakul ki a húsevést illetően. „Shakespeare azonban mégis húst evett. Azt feleli házigazdám, hogy ötvenkét éves korában meghalt. Nem is halt meg, válaszolom, mert halhatatlan. Erre mindössze Senecát, Newtont, Swedenborgot, Voltairet, Shelleyt, Wagnert, Tolsztojt és Shawt idézi fejemre, mint növényevő halhatatlanokat s Pythagorast, Aristotelest, Platónt.” A cikk ironikus lezárása – mely utalás Bicsérdy többször elhangzott ígéretére, miszerint módszere évszázadokkal meghosszabbítja az életet – szintén egyértelműen azt mutatja, Kosztolányiban maradt kétely. „Én elbúcsúzkodom házigazdámtól. Több találkát adok neki. Az egyiket 2026-ban, mához pont száz évre ugyanitt. Akkor ő csak 154 éves lesz, én pedig 140. Mind a ketten megígérjük, hogy tőlünk telhetően pontosan megjelenünk ezen az érdekes légyotton.”
Bicsérdy 1926. szeptemberi, a Kassai Újságnak tett nyilatkozata alapján úgy tűnik, a véleménykülönbségek ellenére többször is találkoztak. „Örömmel tapasztaltam, hogy a költő úrnak türelme volt meghallgatni magyarázó előadásaimat és nejével együtt átvitte tanításaimat a gyakorlatba. Ígv mondja: Ha tényleg elegendő időt fordíthatna könyveim áttanulmányozására, mindenesetre teljes eredményeket érhetne el a jövőben.”
Kosztolányi, az objektív
Kosztolányi nem állt ki egyértelműen a filozófia mellett, az általa írt riport után a sajtó mégis bicsérdystának könyvelte el. A Pesti Napló 1926. július 27-i számában komoly magyarázkodásra kényszerült az őt „felkérdező” újságíróval szemben. „Tény, hogy én jóindulattal, de bírálóan foglalkoztam a reforméletmóddal és kifejtettem, hogy az mintegy ötezer esztendős és nem valami eredetieskedő ostobaság. A természettudományokban semmi biztos dolog nincsen és könnyű fölényesen megmosolyogni minden újítást és kísérletezést. (…) A hús még sült formájában is bizonyos mérgeket fejleszt a szervezetben, ez tudvalevő és ennek a hatásával még nincsenek sokan tisztában. Én huszonhétéves koromtól egy esztendőn keresztül, huszonnyolcéves koromig, teljesen ösztönösen vegetáriánus lettem, mert nem szerettem a húst és határozottan jobban éreztem magamat. Jött a háború, nem lehetett hús nélkül megélni, mert ez kényelmesebb és jutányosabb táplálkozás volt. Ekkor kényszerültem húst enni. Most megint ösztönösen lemondtam a húsevésről. (…) Én rokonszenvezem a húsnélküli táplálkozással, de határozottan állítom, – nem elvszerűen csinálom ezt. Többnyire nyers dolgokat eszem, természetszerűen főzeléket is időnként, mindent úgy és aszerint, ahogy az ösztöneim diktálják. (…) És különben is, mit szeretünk a húsban? A fűszereket, a tejfölt, a hagymát, a hús »hússzagát«. Maga a hús valami bőrerszény benyomását teszi rám és be kell vallanom, hogy e pillanatban én igazán nem tudnék húst enni. Be kell azonban látnom, hogy e táplálkozási reformoknak vannak őrültjei és idegbetegjei, akik elpusztulnak bele. De viszont vannak egyetemi tanárok is, akik húsmérgezést kapnak, – mint ahogy éppen a mai Az Estben olvasom – vannak tehát a húsevésnek is áldozatai. Szóval, ez nem bizonyít amellett, hogy megfelelő formában ne lenne értelme a dolognak. Én egyébként Bicsérdyt egészen jóhiszemű embernek tartom. (…) A tan hirdetője igenis rokonszenves, nem szélhámos és valóban nem eszik húst. Ha egy nyáron a melegben elmegy az ember egy hentesüzlet mellett, ahonnan a húsok meleg, rossz szaga kicsapódik s ugyanakkor gyönyörű gyümölcsök és főzelékfélék kirakata mellett megy el, egészen bizonyos, hogy az utóbbi jobb hatást tesz rá. Dohányos vagyok, mégpedig meglehetősen erős dohányos és bizony a feketekávét sem vetem meg, mindezt azonban ugyanazért teszem, mint amiért húst nem eszem. Így ízlik nekem, így szeretem, így érzem jól magamat.”
A már idézett Áprily Zoltán állítja, Kosztolányi nem tartotta magát bicsérdystának, de alapvetően szimpátiával viseltetett az egész ügy iránt. „Kosztolányi rendkívül tárgyilagos volt, ami roppant feltűnő és rokonszenves, ahhoz képest, hogy anno a legtöbb újságíró minimum egy lesajnálni való bolondnak, de inkább közveszélyes őrültnek igyekezett beállítani Bicsérdyt. Amúgy valószínűleg tiltakozott volna a bicsérdysta jelző ellen, még úgy is, hogy tulajdonképpen miatta lett egy időre újfent vegetárius. A környezete viszont könnyen rámondta, annál is inkább, mert a bicsérdysta kifejezés akkor gyakorlatilag egyet jelentett a vegetáriánussal.”
Karinthy viccet csinál a bicsérdystákból
A jó barát Karinthy Frigyes is antibicsérdysta volt, és bár ő nem bántotta Kosztolányit, a mozgalom tagjain többször köszörülte a nyelvét. „A boldogság azonban testnek és léleknek összhangja lehet csak, ezt Bicsérdyék is elismerik, – azt pedig ők se gondolhatják komolyan, hogy ezt az összhangot a tökmagevés biztosítja. Belemegyek még abba is, hogy a tökmag huzamos élvezete üdvözítőbb testi mámort és testi boldogságot idéz elő végeredményben, mint a kokain, hasis, pálinka, és szerelem, – de mi lesz a lélekkel, kérdem én, mint moralista, ettől a tökmagista Bicsérdytől, aki csak a testre gondol, akinek száz év se elég a tökmag-kéj, tökmagmámor kiélvezésére, – ettől a hedonista, sör epikureista Bicsérdytől, aki csak a tökmag-adta élvezetekre gondol és éhezni hagyja a telkemet?” Egy másik alkalommal szintén amolyan karinthys gúnnyal kommentálta, hogy a pletykák szerint Bicsérdy sem mindig tartotta be a saját maga által felállított, az élet minden területén önmegtartóztatásra intő szabályait. „Én titokban bicsérdista vagyok! Nappal, vendéglőkben, banketteken, udvaroncaim és udvartartásom dőzsölőzajában zabálom a húst – de ez csak olyan csalétek, ezzel csak megtévesztem környezetemet. Közben szelíden mosolygok magamban, mert a lelkiismeretem közbe tiszta – titokban ugyanis vegetáriánus vagyok és mikor a tivornyázó társaság szétoszlott, este, a magábaszállás óráiban bevonom fekhelyem függönyét s reggelig hódolok a bicsérdizmus tiszta örömeinek – nem eszem egy falat húst se, koplalok és koplalva, könnyű szívvel veszem a nagy Hajnalhasadást, amikor nyiltan vallhatom majd be vallomásomat, nyíltan tehetek hitet ön mellett, Mesterem s nem köveznek meg érte!”
Csak egy játék volt?
Kosztolányiék egyébként bicsérdista vacsorára is vendégül látták barátaikat, például Karinthyt is – írja a már említett Arany Zsuzsanna. Ezeken a szeánszokon részt vett Gellért Oszkár költő-újságíró, aki 1954-ben megjelent Kortársaim című könyvében ráadásul azt állította, tulajdonképpen egy ilyen vacsora után hagyott fel Kosztolányi a bicsérdizmussal. „Valahányszor egy regényét befejezte, meghívta Osvát Ernőt, a Nyugat szerkesztőjét és Gellért Oszkárt, már reggel, s késő estig olvasta föl a művét. Közben persze szünetekkel. Ilyenkor tízóraira, ebédre, uzsonnára, vacsorára olyan ételeket kellett a vendégeknek is végigenniük, amit ők ettek. Dió, mogyoró, mandula, datolya, füge, banán, és még télen is friss szőlő, alma, körte s legfeljebb nyers tojás és óriási ementálisajtok szerepeltek a menüben. Egy-egy ilyen napi étkezés többe kerülhetett, mint egyheti főtt étel. Pátzay Pál szobrászművész is tudott a dologról, s elhatározta, hogy Kosztolányit kiábrándítja Bicsérdiből. De hogyan? Bicsérdi könyvének néhány előre kiválasztott mondatát ajánlotta a költő figyelmébe. – Olvasd el, hiszen ez azember nem is tud magyarul írni! Néhány nap múlva Pátzay találkozott Kosztolányi Dezsővel, aki már messziről kiáltotta: – Igazad van! Ilyen stílussal! Nem vagyok többé bicsérdista!”
Valami hasonlóról számolt be Karinthy Frigyes fia, Karinthy Ferenc, aki 1947-es Új Időkben írt cikkében arra is utalt, gyerekként maga is részt vett az egyik ebéden – talán éppen az utolsón. „Désiré abban az időben éppen Bicsérdy híve volt, így aztán az ebéd bővelkedett mindenféle főzelékben, nyers és főtt növényekben, bonyolult mártásokban, sajtokban, levesekben, színes gyümölcsökben. A mi számunkra azonban mégis csalódást jelentett, mert hiányzott hús, amivel otthon csaknem kizárólagosan a éltünk. Apám csak a vastag, fűszeres, zsíros ételeket szerette, írt is akkoriban három vagy négy cikket Bicsérdy ellen s így tájékozva lévén a harc állásáról, én nem állhattam meg, hogy gúnyos megjegyzést ne tegyek e szekta követőire. Kosztolányi nagy hahotára fakadt, aztán azt mondta, hogy ők ezt az egész bicsérdyzmust nem is igazán csinálják, hanem csak játékból. Nem tudom, gyereknek szánt megjegyzés volt ez, vagy pedig őszinte vélekedése, talán mind a kettő, mindenesetre a legközelebbi látogatásunkkor már fölhagyott a hústalan étrenddel és új játékba kezdett.”
Vissza a borjúpörkölthöz!
A húshoz való visszatérés valóban lezajlott, de hogy mi volt a kiváltó oka és pontosan mikor történt, azt nem tudni. Amikor a Színházi Élet újság 1928 októberében megkérdezte Kosztolányit a kedvenc ételeiről, azok között még nem szerepelt hús. „Körülbelül három esztendeje nem eszem sem hust, sem zsírt, tisztán növényekkel, tejtermékekkel táplálkozom. (…) Hogy mi bírt rá a kizárólagos növényevésre? Eleinte a szeszély. Miután azonban megpróbáltam, éreztem, hogy megfelel testi és lelki alkalomnak s nem hiszem, hogy bármikor is le tudnék nyelni egy darab húst, vagy zsírral készített ételt. A kenyeret mindig szerettem. Számomra ma is a legnagyszerűbb lakoma egy darab fehér kenyér. Ha így tetszik, ez a kedvenc ételem, a csemegém. Kedvelem a rizst is, olajban, perzsa módon. Mindennapi italom a spanyol feketekávé. Ismétlem, erre a kosztra nem holmi erkölcsi belátás kapatott, sem az a meggyőződés, hogy a növényevők egészségesebbek maradnak s tovább élnek. Kétkedő természet vagyok. Ebben is kétkedem. Bizonyos, hogy mióta csak növényekkel táplálkozom, több, gazdagabb, finomabb ízeket érzek, inyem fogékonyabb az ingerek felvételére, élvezőképességem növekedett s én csak ezért is ragaszkodom eddigi étrendemhez. Aztán tapintatom is tiltakozik az ellen, hogy olyasmit megegyek, ami valaha élt-mozgott, mint én. Ember és állat között semmi lényegbevágó különbséget nem tudok. Az a tétel, hogy az ember nem testvére az állatoknak, éppannyira megdőlt, mint az, hogy a Nap forog a Föld körül. Aki tehát állatot eszik, az egész nyugodtan embert is ehetik. De azért az állatevőket egyáltalán nem ítélem el. Végre tudom, hogy az életharc, melynek törvénye a könyörtelenség, a szakadatlan vérontás. Az állatevők közt sok kitűnő barátom van, akiket teljesen megértek. Ha emberevők között mozognék, bizonyára őket is megérteném.”
A Gasztrorégész kérdésére Arany Zsuzsanna azt valószínűsíti, Kosztolányi e cikk után nem sokkal hagyott fel a vegetarianizmussal. „Egyrészt a Színházi Élet cikke kronológiailag az utolsó, amit az eddigi kutatásaim alapján találtam a bicsérdysta témához, másrészt Harmos Ilona is 2-3 évnyi intervallumról beszél az életrajzi könyvében. Ez alapján tehát nem sokkal az 1928-as ősz utánra tehető a húsevéshez való visszatérésük”. Az biztos, hogy amikor 1935-ben Sértő Kálmán interjút készített a költővel, ő már a borjúpörköltöt nevezte meg, mint kedvenc ételét.
Címlapfotó: Budapest / Arcanum
