Geri Ádám Országos botrány tört ki a Hungária szálló falai között történtek miatt a világhírű olasz zeneszerző magyarországi látogatásakor.
Az olasz Giacomo Puccini, az egyetemes zenetörténet egyik legnagyobb alakja, alapos ember volt. Gyakran megjelent a művei bemutatóinak helyszínen, hogy személyesen győződjön meg a színrevitel „minőségéről”. 1894-ben a Manon Lescault, 1906-ban a Pillangókisasszony, 1912-ben pedig a Nyugat lánya című operájának budapesti premierje miatt járt Magyarországon.
Bár személyét a mai sztárokéhoz hasonló kultusz övezte, turnéin, amennyire lehetett, igyekezett kerülni a felhajtást. 1912. február 9-i érkezése előtt például – a Pesti Napló cikke szerint – „táviratilag megkérte az Operaházat, hogy ne rendezzenek számára semmiféle fogadást”. Ennek következtében „alig várta valaki a Déli vasútállomásán”. Vendéglátói nem voltak ilyen belátóak és lakomának beillő reggeliket, ebédeket és vacsorákat szerveztek számára. Erről tanúskodik az 1906-ban, a Pillangókisasszony bemutatója utáni vacsoráról fennmaradt étlap. A menü (japán gyöngyleves, porhanyós Tosca módra, zephir Palermo módra, csirág hollandi mártással, csirke és liba nyárson, jegecedett bomba „Butterfly” módra, sajt, sütemények) végigevése kis túlzással fél napi munkát biztosított a résztvevőknek.
Elszabadul a pokol a Hungária szálló falai között
Talán ebből is okulva Puccini 1912-ben hamar próbálta elejét venni a dolognak. Érkezése napján legalábbis elég elszánt interjút adott a Világ újságírójának főhadiszállásán, a Grand Hotel Hungáriában (helyén a Dunakorzón ma a szintén sokat látott Marriott áll). „Minden tudásomat, minden energiámat arra központosítom, hogy A nyugat lányát a lehető legprecízebb, legstilszerübb előadásban hozzam érvényre és ezért az összes utolsó próbákat – a lehetőség szerint – személyesen fogom vezetni. A munkára való törekvésnek feláldozom a saját személyem szórakoztatására irányuló kísérletezéseket. Nem járok sehova, nem keresem fel a budapesti társaságokat.”
Ehhez többé-kevésbé tudta magát tartani, amikor azonban befejeződtek a február 24-i premier előkészületei, elszabadult a pokol. Több szatirikus írás is született arról a korabeli lapokban, ahogy a magyar előkelőségek egymást taposva invitálták a zeneszerzőt otthonukba. Közülük a legsikerültebb talán a Hét március 3-án megjelent pamfletje. „Amikor a mester megérkezett Budapestre, az összes jobb családok igyekeztek őt magukhoz édesgetni egy vacsorával. A Rosenbergék azzal az ürüggyel, hogy már látták egyszer a mestert Ischlben; a Schvarczék páholybérletük révén; a Bernsteinék pedig azon a réven, hogy egy harminczezer koronás zongorájuk van; (...) a Kuttassiék minden ürügy mellőzésével...”
Egymásnak adják a Hungária szálló kilincsét
A dörgölőzésben jó reklámlehetőséget szimatoló politikusok bizonyultak a leggyorsabbnak, ők ugyanis már az előadás napján fogadást tartottak a világsztárnak. (Valószínűleg a fenti fotó is itt készült.) A Budapesti Hírlap részletesen beszámolt az eseményről. „A székesfőváros törvényhatósága ma a Hungária-szálló nagytermében villásreggelit rendezett az itt időző Puccini Giacomo tiszteletére. Mintegy százan gyűltek össze, társadalmi és művészeti életünk kitűnőségei, a székesfőváros számos főtisztviselője, a kultuszminisztérium képviselői, az Operaház vezetőségének tagjai. Puccini Bánffy Miklós gróf kormánybiztos és Bárczy István polgármester közt ült (...) Az első felköszöntőt Bárczy polgármester mondotta, előbb Bánffy gróf kormánybiztost üdvözölte magyar nyelven, azután Puccinihez szólt olaszul, meleg és szép szavakban méltatva a mester világhódító művészetét. (...) A társaság még sokáig maradt együtt kitűnő kedvben.”
Ki állja a számlát?
Nem maradt kitűnő kedvben a budapesti közgyűlés számos, a mulatságról az újságokból értesülő tagja. Ők másnap a Pesti Naplóban egy névtelen cikkben fejezték ki nemtetszésüket „.Tegnap délben a főváros reggelit adott a Hungária-szállóban Puccini tiszteletére. Eddig az volt a szokás, hogy az idegen testületeket mind fényesen megvendégelte a főváros, akár volt szükség rá, akár nem s ez ellen már több hang is hallatszott úgy a bizottságokban, mint a közgyűlésen. A bizottsági tagok legnagyobb része kifogásolja – teljes joggal – azt a bőkezűséget, amelyet a főváros az idegenekkel szemben tanusít s amelyet külföldön sehol sem viszonoznak a fővárosnak. Ez a tejbe-vajba fürösztés balkáni szokás s ezért hallgatólagosan úgyszólván megállapodtak abban a bizottsági tagok, hogy lehetőleg ne legyen többé banketesdi. Annál nagyobb feltűnést keltett a tegnapi reggeli, amelyet a főváros Puccini tiszteletére rendezett. Természetesen nem Puccini zsenijének lekicsinylése vagy meg nem értése ez, hanem boszuság, hogy a főváros a bizottsági tagok többségének véleménye ellenére mégis vendégeskedik. Ennek a véleménynek – mint halljuk – kifejezést is fognak adni, amikor a vendégeskedés költségeire fedezetet fognak kérni a közgyűléstől.”
A zeneszerző reggelije olaj volt a tűzre. A reprezentációs költségek körüli viták ezekben az időkben valóban szinte állandó napirendi pontként szerepeltek a fővárosi közgyűlés ülésein. A felszólalók nemcsak azt nehezményezték, hogy boldog-boldogtalan részesül Budapest nagyvonalúságából (egy példa: a párbajellenes kongresszus látogatóinak vacsoráztatása 1908-ban). Szintén visszásnak tartották, hogy sosem lett előzetesen keretösszeg meghatározva. A számlát mindig utólag fogadtatták el.
Puccini és Liszt „csörtéje"
A Puccini vendégségét megelőző utolsó nagy csörtére alig három hónappal korábban, a Liszt Ferenc-emlékünnepély kapcsán került sor (a zeneszerző 1911-ben lett volna 100 éves). A közgyűlések jegyzőkönyveként funkcionáló Fővárosi Közlöny beszámolója szerint Dr. Feleki Béla bizottsági tag elmondta, „nem akar rendszert csinálni abból, hogy direkt megvárják, míg ki van adva a költség és akkor hozzák ide megszavazás végett”. Kijelentette továbbá, „ha ebből rendszert csinálnak, különösen a fogadási költségeknél, abban a kellemetlen helyzetben lesznek, hogy a kiadott összeget nem fogják megszavazni”. Elhangzott az is, hogy a Liszt ünnepélyen „külfödi vendég csupán Wagner Szigfrid (Richard Wagner fia, Liszt unokája – a szerk.) és néhány tanítványa volt itt – elég szégyen – és mégis 3000 koronába került az ünnepély”.
A Puccini-afférnak a nagy nekibuzdulás ellenére nem lett következménye, a közgyűlések leirataiban legalábbis egyszer sem került elő a téma. Helyette továbbra is maradtak az általánosságban megfogalmazott panaszok. Az olyanok, mint például Havass Rezső képviselőéé. Ő gyakorlatilag minden évben sajnálkozását fejezte ki, miszerint „alig van közgyűlés, hogy ezreket ne szavaznának meg bankettekre”. Pucciniről azonban soha nem tett említést ő sem.
Címlapfotó: Népszabadság / Arcanum
