Geri Ádám Hogy nézett ki a kolera és a spanyolnátha a söntéspult mögül? Mi volt a „lex mézeskalács” és miért haragudtak meg a mozisok a vendéglősökre?
A kolera, aminek tüneteit már időszámításunk előtt 400-ban lejegyezték Indiában, 1829-ben Oroszországon keresztül érkezett meg Európába. Robert Koch Nobel-díjas német orvos-mikrobiológus a székletben, a szennyvízben és az ezekkel érintkező nyers élelmiszerben terjedő felelős baktériumot csak 1884-ben azonosította be, addig a világ sötétben tapogatózott. 1830-ban Magyarországon például lezárták az országhatárokat, elrendelték a kutak fertőtlenítését bizmutporral, a csatornahálózat kiépítésének jelentőségét azonban még nem ismerték fel. Az eredmény: félmillió fertőzött és nagyjából negyedmillió halott.
Tudatos védekezésről az öreg kontinenst 1884-ben elérő negyedik hullámtól kezdve beszélhetünk. Bizonyos óvintézkedéseket már előző ősszel, a növekvő számú egyiptomi megbetegedésekről szóló jelentések után foganatosítottak a magyar hatóságok. Tisza Kálmán miniszterelnök kötelezővé tette a „szállodáknak, vendéglőknek, korcsmáknak, tanintézeteknek, hivatalos helyiségeknek, színháznak, vasúti pályaudvarnak s más hasonló nyilvános helyiségeknek (...) szükségszékeit, pöczegödreit, csatornáit naponként fertötleníteni s legalább hetenkint egyszer kitakarittatni". Emellett még határozottabban büntette „éretlen gyümölcs, romlott hal, állott hús, éretlen vagy túlérett dinnye s más hasonló egészségtelen élelmiszerek” árulását.
Az orvosok szigorítottak volna
Bár mint látható, a kór terjedése szempontjából a vendéglátóhelyeknek nagy jelentőséget tulajdonítottak, bezárásuk nem merült fel. A hatósági intézkedéseknél szigorúbban bánt (volna) velük az orvosi szakma. A Közegészségügyi Kalauz című szaklapban dr. Rajner Dániel az olvasóknak javasolta „a tömeges összejövetelektől visszatartózkodni, korcsmák, vendéglők, kávéházak felkeresését elhagyni”. Ezzel együtt 1886-ig a fenti maradt a hivatalos forgatókönyv. A járvány nyár végi európai megjelenése előtt mindig újra megerősítették Tisza rendeletét. Az év júliusában azonban többek között a Budapesttel közvetlen vasúti összeköttetésben álló Fiumében is felüti a fejét a kór, ezért a miniszterelnök feljebb tekeri a készültség-potmétert. Elrendeli, hogy az utasok „szállókban, korcsmákban, vendéglőkben, magánlakásokban három napi orvosi megfigyelés és felügyelet alá helyeztessenek”.
Hogy a gyakorlatban ez mennyire (nem) működött, arra egy későbbi fővárosi közgyűlés egyik felszólalójának példája mutat rá. „Épen Hamburgból érkezett egy Trier Ottó nevű uri ember, (...) kiről tudom, hogy a pályaudvarból a szállóba ment, és azóta a kerületi orvos tiz-huszszor is hiába kereste. Szépen bejárja a színházakat, vendéglőket, kávéházakat.”
Októberben egy hét alatt nyolcvanketten haltak meg, így további szigorítások mellett döntött saját hatáskörében a fővárosi járványbizottság. „A vendéglők és korcsmák zár óráját éjjeli 11 órára, a kávéházakét pedig éjjeli 12 órára” korlátozta. Előtte nem létezett felső határ. A védekezés minden addiginál hatékonyabbnak bizonyult, valamint a járvány is visszafogta magát. Még így is, abban az évben Magyarországon ezerötszázan veszítették életüket kolerában.
Rutinból
Az 1892-es következő, egyben utolsó nagy hullámra való felkészülés a szokásos fertőtlenítésre felszólító kiáltvánnyal, illetve a romlott élelmiszerek utáni hajszával indult. A fővárosban tartott, henteseket, kávéházakat, vendéglőket, szatócsboltokat és piacokat érintő augusztusi rendőrfőorvosi razzia során 800 kilo romlott húst, 70 liter tejet és nagy mennyiségű gyümölcsöt foglaltak le. Saját szakállra akcióba léptek a pékek is, szakvéleményt kértek Korányi Frigyes országos hírű orvostól.
Azt szerették volna elérni, hogy „a péküzletekben ne engedjék meg a vásárló közönségnek, hogy a sütemények között – a mint az szokás – válogassanak”, illetve a vendéglőkben és kávéházakban tiltsák be azt az elterjedt rituálét, hogy a „divatos ruhába öltözött intelligens urak sorba fogdossák, tapogatják, nyomkodják a süteményeket és csak akkor választanak egyet, ha a többit mind összefogdosták”. Korányi egyetértő állásfoglalásával aztán szaladtak a fővárosi járványbizottsághoz. Ennek eredményeként a bizottság októberben kihirdette, hogy a sütemény üveg vagy sodronyfedél, vagy tiszta takaró alatt tartandó. A vásárló felek a süteményekhez nem nyúlhatnak, azokat az elárusító adja át, süteményeket házakhoz csak papírzacskóban szabad szállítani.
Lex mézeskalács
Ugyanekkor az érintettek tiltakozása ellenére a bizottság megerősítette a pár napja elfogadott „lex mézeskalácsot”. Ez – szintén járványügyi okokból – megtiltotta a közelgő teréz- és ferencvárosi búcsúban az árusításukat (miközben a környék kocsmái nyitva lehettek), valamint újra leszállította a nyitvatartási időt. A meleg ételt nem kínáló italkiméréseket este 8-kor, a melegkonyhás sör- és borházakat este 10-kor kellett bezárni. A szállodákat és a vendéglőket a változtatás nem érintette.
A Pesti hírlap az ironikusnak szánt „Vége a kolerának” címmel már novemberben az éttermi fegyelem lazulásáról cikkezett. „Az egész járványos idő alatt (...) minden egyes vendégtől megkérdezték, mit parancsol: kiflit, zsemlyét vagy kenyeret s felelete szerint vittek neki egy darabot. Ha több kellett, újra egyet vittek, a serviettet pedig minden használat után tüntetőleg belevágtak egy nagy kosárba. Ma azonban már újra a telerakott kifliskosarak állottak az asztalokon, az asztalkendőket pedig nem pazarolták már a kosár számára (...) minálunk csak addig követnek tiszta és okos módszert, amig meg vagyunk ijedve.”
„Hivatalosan” áprilisban lett vége a járványnak, a főváros a vendéglősök és kocsmárosok kérésére ekkor szüntette meg a kötelező zárórát. A feloldást túl korainak és ezért kockázatosnak tituláló, valójában csak a saját pozíciójukat féltő kávésok ezt még megpróbáltak megtorpedózni – hiába. Az élet húsz évre visszaállt a rendes kerékvágásba.
Színre lép a spanyolnátha
1918-ban aztán az első világháborús frontokról hazatérő katonákkal megérkezett a kolerához hasonlóan világszinten legalább 50 millió áldozatot követelő, cseppfertőzéssel terjedő spanyolnátha.
„Védekezés” gyanánt első körben szeptember 29-én mindössze egy ajánlás látott napvilágot. Ebben „tekintettel arra, hogy a tapasztalat szerint ott lép fel, a hol sok ember sűrűn egymás mellett tartózkodik, a polgármester felhívja a főváros közönségének figyelmét, hogy (...) színházat, orfeumot, kávéházat, mozit, vendéglőt, templomot, imaházat stb. pedig lehetőleg ne látogasson”. Ez mindössze egy hetet élt. Miután október első három napjában a fővárosban nyolcvanheten haltak meg spanyolnáthában, jött a kötelező érvényű belügyminiszteri rendelet. Ebben Wekerle Sándor kiadta, hogy „a mozgóképszínházakban az eddigi három előadás helyett csak kettőt szabad tartani, vagyis az egyik előadás egész ideje alatt a helyiséget szellőztetni kell, azonkívül az összes ülőhelyeket, a páholyok kivételével, csak felerészben szabad kiadni olyformán, hogy csak minden második sorban szabad jegyeket eladni”.
Mozisok kontra vendéglátósok
A mozisok hamar „megtalálták” a korlátozások alól ekkor még mentesülő vendéglátósokat (is). „A rendelet természetesen annál fájdalmasabb a mozisokra nézve, mert sem a színházakra, sem az orfeumokra, dalcsarnokokra, kabarékra vagy kávéházakra, melyek éppen olyan veszedelmes terjesztői a járványnak, akár a mozi, a tilalom nem terjeszkedik ki” – méltatlankodott a Pesti Napló újságírójának Siklósi Iván. A Projektograph részvénytársaság dramaturgja a hatóságokkal hasztalan folytatott tárgyalásról kifelé jövet öntötte ki a bánatát a lapnak.
A helyzet aztán csak tovább fokozódott. Dr. Szabó Sándor tisztifőorvos október 19-i beszámolójának hatására, miszerint a 900 ezer lakosú fővárosban a hivatalos 12 ezernél valószínűleg tízszer több a fertőzött, a Közegészségügyi Bizottság gyakorlatilag rendkívüli állapotot vezetett be.
A vendéglők, éttermek, kifőzdék, kávéházak, tejivók, kocsmák nyitva tartását este 10 óránál húzták meg (kivéve a pályaudvarok és vásárcsarnokok környékén találhatókét), a kávéházakat 11 és 13, a vendéglőket 14 és 16 óra között be kellett zárni takarítás céljából, továbbá mindenhol plusz „mosdóberendezéseket” kellett telepíteni.
Nincs foci
Mondhatni, az ágazat még így is olcsón megúszta a dolgot. A bizottság azonnali hatállyal november 3-ig bezáratott minden fővárosi mulatóhelyet, mozit, cirkuszt, mutatványos bódét. Betiltotta továbbá a hangversenyeket, előadásokat, sportmérkőzéseket, táncmulatságokat, társasvacsorákat, és úgy általában minden csoportosulást. A vendéglátósok kivételezett helyzete miatt ezúttal a focipályák környékéről érkezett a panaszáradat, például a Magyarország című újság közvetítésével. „A polgármester rendeletére november 3-ig bezárták az összes sporttelepeket és így holnap mérkőzéseket nem lehet tartani. A sportegyesületek elégedetlenek a rendeletnek a sporttelepekre való kiterjesztése miatt, mert úgy vélik, hogy a mérkőzésektől elvont és a füstős kávéházakra utalt közönség így könnyebben kaphatja meg a spanyol betegséget, mint a szabad levegőjű mérkőzéseket.”
A pozitív diszkrimináció oka, hogy – mint arra a Budapest-Köztársaság nevű újság rámutat – az éttermekre az „illetékes körök fölfogása szerint közélelmezési szempontokból van szükség”. Erre rímel, hogy a nyilvános helyek bezárását kifejezetten sürgető Kecskeméti újság például a városi étkezdéket nyitva tartotta volna. Mégpedig oly módon, hogy „csakis a törzsvendégeknek szabad ételeket kiszolgáltatni, akiknek természetesen nincs módjuk, meg alkalmuk máshonnan ételt beszerezniök”.
Szénhiány
A járvány a belengetett november 3-i nyitást végül nem tette lehetővé, amikor pedig év vége felé végre levonulóban volt, már más miatt főhetett a vendéglátósok feje. A fűtéshez használt szén hiányára hivatkozva országosan este 9-re szállították le a zárórát. Tetézte a bajokat, hogy az őszirózsás forradalom után a kedélyeket lehűtendő szesztilalmat vezettek be. (Egyszeri zárórakihágásért 200 korona büntetés járt, ami egy gyárban dolgozó munkás egyhavi fizetésének felelt meg.) Az elkeseredett vendéglősök ipartestületi gyűlésükön polgári engedetlenséget (a tiltás dacára italkimérést), valamint sztrájkot helyeztek kilátásba. Előbbit saját maguk leszavazták, utóbbit a kormány nem túl elegánsan egy sebtiben kiadott módosítással akadályozta meg. Ebben „kimondja, hogy az a törvény, amely az ipar folytatására három hónapi kötelező határidőt szab, a vendéglősökre és mészárosokra is kiterjed (...) aki ezen határidő előtt a hatóság beleegyezése nélkül üzemét megszünteti, attól az iparengedélyt elvonják".
Közbeszól a nyári időszámítás
A vitát abszurd módon a nyári időszámítás szakította félbe. Bár az „őszirózsásokat” közben felváltották a Tanácsköztársaság vezetői, ők is tartották magukat a korábbi szokáshoz, miszerint az órák előre állításakor ugyanannyival a zárórát is kitolták.
A spanyolnátha 1927-ben rövid időre egyszer még visszatért, igaz, ekkor már nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Alig dobta meg a rendes influenzajárvány görbéjét. Ezzel együtt a csőben várt a korábbi évek tapasztalatai alapján kidolgozott cselekvési terv. Ennek részét képezte a színházak, iskolák, mozik újbóli bezárása mellett az is, hogy a továbbra is közfeladatokat ellátó „kávéházak és éttermek zsúfoltságát azzal szüntetik meg, hogy minden második asztalt kitétetik a helyiségből”. Élesítésére mindazonáltal végül nem került sor.
Címlapfotó: Fortepan / Fortepan
