Geri Ádám A Márványmenyasszony 230 éves történetének leghíresebb étele bizonyosan a rántott csirke volt. Választották utolsó vacsorának, csattant el miatta pofon, utóbb pedig az étterem aranykorának szimbólumává vált.
Sokat látott a Márványmenyasszony a működése közel 230 éve alatt. Az 1793-tól kisebb megszakításokkal 2020-ig a budai Márvány utca 6. szám alatt működő egységben tartotta (állítólag) lagziját 1836-ban Széchenyi István, majd 1845-ben Wesselényi Miklós, de megfordult itt Jókai Mór, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Ady Endre, Blaha Lujza, Fedák Sári és Latinovits Zoltán is.
Egyszer még öngyilkosságot is követtek el a falai között. 1932-ben szeptember 14-én szinte minden magyar nyelvű napilap lehozta az esetet, az Aradi közlöny például Szerelmi dráma a „Márványmenyasszony”-ban címmel. „Tragikus szerelmi dráma játszódott le ma este a budai »Márványmenyasszony«-vendéglőben. Este 8 óra tájban egy fiatal pár jelent meg a helyiségben. Külön fülkébe vonultak, megvacsoráztak, majd bezárták a fülke ajtaját. Néhány perc múlva két dörrenést hallottak a vendéglő alkalmazottai. Feltörték a fülke ajtaját, de az ottlevő nő és férfi már halott volt.” Született búcsúlevél, így a két személy kilétére és tettük okára is azonnal fény derült. Vargha Béláné és George Vasiliev bolgárkertész mindketten házasok voltak, amikor egymásba szerettek. Mivel a válás (a búcsúlevélben nem részletezett okok miatt) nem jöhetett szóba, elkeseredésükben az öngyilkosságot választották.
A Márványmenyasszony neve
Hihetnénk, hogy a Márványmenyasszony a Márvány utcáról kapta a nevét, de a dolog éppen fordítva történt. Az addig névtelen utcát keresztelték a „híres lakójáról” Márvány utcára 1870-ben. Hogy a Márványmenyasszony miről kapta a nevét, azzal kapcsolatban több feltételezés létezik. Az egyik szerint az alapító szőlősgazda hirtelen megvakult lányát nevezték így, miután a sorcsapás miatt „márvány kebellel” küldte el vőlegényét. Szintén hozzájuk kapcsolódó variáns, hogy a lány egyáltalán nem volt vak, a frigy létrejött, olyannyira, hogy a lagzi több napig tartott az édesapa kimérésében. A mulatozás egy pontján az ara fáradtan összerogyott, mire valaki felkiáltott: „Nini, márvánnyá vált a menyasszony”. A legvalószínűbb a harmadik változat: e szerint 1836. november 3-án a Zampa vagy a márványmenyasszony című opera Budai Várszínházbeli bemutatóját itt ünnepelte a társulat és tiszteletükre vette fel a hely a nevet. Erre utalhat az egykori cégérén látható kitárt karú, ékes fejdíszt viselő, talán éppen éneklő női alak.
Az utolsó vacsora
A legkíváncsibb újságírók a pár utolsó vacsorájának menüjét is igyekeztek kinyomozni. Ez változó sikerrel jött össze nekik abban az értelemben, hogy több verzió látott napvilágot. Egyes lapokban rántott csirke borral szerepelt, máshol rántott csirke fejes salátával és borral, megint máshol rántott csirke „ugorka salátával”. A mindegyik verzióban felbukkanó rántott csirke a Márványmennyasszonyban évtizedekig fogalomnak számított. A Budapesti Naplóban P. monogrammal publikáló fűzfapoéta 1902-ben – a kontextus alapján – minden bizonnyal az étterem addigra legendává nemesedett rántott csirkéjét énekli meg költeményében:
Ah! ki tudna este most aludni,
Olyan fojtó, kínos a meleg.
Fel Budára! zöldelő hegyekbe
Jertek, szegény pesti emberek.
Áll-e még a vén márványmenyasszony?
Él-e még a harcok hős fia,
Kinek annyi rántott csirkét, fröccsöt
Kell esténként széjjelhordania?
Fel Budára! S ha a hold lehunyt már
S Keleten már sápadt fény remeg,
Térjetek csak akkor pihenőre
Óh ti szegény pesti emberek!
A Márványmenyasszony közönségének örök kedvence
Egy az 1911-ben A Hét című folyóiratban A Márványmenyasszonyban címmel leközölt rövid jelenet már a rántott csirke egykor volt dicsőségét siratja. „Édes asszonyom, lássa, ez egy föltétlenül diszkrét hely, ahol nincs okunk félni meglepetésektől. Az emberek megunták a rántott csirke hangulatot uborkasalátával és váltatlan tányérokkal. Senki sem jár mostanában errefelé, úgy mint hajdan, tavasz idején.” A hanyatlás átmenetinek bizonyult, előtte is és utána is bevett polgári programnak számított megtekinteni a krisztinavárosi Budai színkörben egy előadást és előtte vagy utána beülni egy rántott csirkére a Márvány utcába. A korabeli lapok szerint olyan szóbeszéd is járta az 1920-as években, miszerint a Márványmenyasszony főpincére egyszer pofon vágott egy vendéget, mert az túlzásnak tartotta a híres rántott csirkéért kifizetni a 15 koronát. A tragikus kettős öngyilkosságot sem tekintette rossz ómennek a közönség, a rántott csirke továbbra is divatban maradt.
Krisztinaváros specialitása
A fogás, úgy tűnik, a környéken specialitásnak számított. Magyar Elek (másnéven az Ínyesmester) 1931-ben megjelen Hogyan keletkeztek a budai kiskocsmák? című munkája szerint legalábbis a magukra valamit is adó krisztinavárosi helyek mind tartották az étlapon. „És mindig több és több pesti ember zarándokolt át a Duna jobb partjára, a «borszakértők» tábora egyre nőtt, aztán a férfiakat csak nem hagyhatták magukra az asszonyok, a budai kiskocsmák divatba jöttek, különösen, mikor már ropogós idei libát, rántott csirkét és efféléket is lehetett kapni a bor mellé. Az élelmesebbje civilizálódni kezdett, fehér terítő került az asztalokra, nagy hírre kapott a Politische Greisler, a Márványmenyasszony, a Diófa és még néhány társuk, elegáns gumirádlerek, később autók sorakoztak a szűk uccákon, a virágos udvarokon frakkos pincérek hordták a bóléstálakat.”
Hogy ezek közül valóban a Márványmenyasszonyban készítették a legjobban, arra bizonyíték Kellér Dezsőnek, a magyar stand up ősatyjának Új Életben megjelent írása egy részlete. „Remek vendéglők voltak Budán: az Aranykacsa, a Vörös béka, a Négyszürke és ahol a legjobbankészítették a rántott csirkét: a Márványmenyasszony.” A humorista cikke 1976-ban jelent meg, a Márványmenyasszony régi fénye akkora már jócskán megkopott, az éttermet betagozták az uniformizált szocialista vendéglátóiparba, az egykori rántott csirke emléke azonban továbbra is élénken élt.
Címlapfotó: Hargita Népe / Arcanum
