Geri Ádám Véletlenek sorozata vezetett a bonyhádi zománcgyár megszületéséhez, az viszont máig rejtély, miért a piros zománcozott lábas lett a legkelendőbb.
A kívül piros, belül gránitmintázatú (vagy mozaikos mintázatú) lábasok, fazekak, tejeskannák egyet jelentenek Bonyháddal. A 2026 augusztusában 117 év működés után végleg bezárt bonyhádi zománcgyár (utolsó hivatalos nevén: EMA-LION Bonyhádi Zománcáru Kft.) hosszú utat járt be odáig, hogy ezeket az edényeket ma vele azonosítjuk. Az alapító és első tulajdonos Perczel Béla (Perczel Mór 1848-as honvédtábornok oldalági rokona) kevés üzleti érzékkel és vezetői képességgel volt megáldva, viszont annál jobban házasodott. 1897-ben a Perczel házaspár Bonyhádra költözött, mert Bélát főszolgabírónak nevezték ki. A férj amolyan „mellékesként" a hozományból villanytelepet létesített a településen, ám az inkább csak veszteséget termelt – a lakók még nem voltak felkészülve az áram bevezetésére.
Perczel Béla ekkor úgy döntött, a villanytelep szabad kapacitásának kihasználására dominó- és zománcgyárat hoz létre. „Pontosan azonban nem lehet megállapítani, hogy mi lehetett ennek az oka. Valószínűnek látszik, hogy kereskedő ismerősei orientálták ebbe az irányba, nagy üzleti lehetőségeket sejtetve” – írja Steib György és Tarcsay István A Bonyhádi Zománcgyár története - Üzemtörténeti Füzetek című 1973-as kiadványban. Először a dominóüzem indult be 1909 tavaszán, a még világszerte gyerekcipőben járó zománcgyártás – külföldi szakemberek segítségével – év végén követte. Kezdetben reklámtáblákat, utcatáblákat, házszámokat készítettek. Az első nagy megrendelést a MÁV-tól kapták. Több százezres darabszámban, négynyelvű felirattal évekig gyártották a „Kihajolni veszélyes” táblákat.
„A gyártás beindulásakor, 1909-ben edénygyár már működik az országban, de táblakészítés üzemi szinten Bonyhádon indul meg először, s a hazai zománctáblagyártás története sokáig kizárólag a bonyhádi üzem történtéből áll. A felirati tábla mellett, a reklámtábla készítéssel is nemzetközi sikereket értek el, melyet főleg kiváló grafikusaiknak és litográfusaiknak köszönhettek. A zománcozott reklámtábla ebben az időben vezető szerepet játszik a reklám ágazatai között. Később, ahogy szerepe visszaesett, úgy szorult háttérbe Bonyhádon is, átadva helyét a jobban keresett cikkeknek” – olvasható a már idézett füzetben.
Apa helyett fiú, táblák helyett edények
Az említett visszaesés hatására Perczel Béla ráunt a zománcvállalkozásra és azt fiára, Perczel Józsefre lőcsölte. A fiú váltott a rosszul fogyó táblákról edényekre. „1922-ben írtam szüleimnek, hogy letettem az első szigorlatot a műegyetemen. Atyámtól rögtön kaptam egy táviratot: most volna vevő a gyárra. Ha nem jössz azonnal haza, úgy eladom. Hazamentem. (…) Mivel gép csak a táblakészítéshez és lámpaernyők gyártásához volt, elkezdtem olyan cikkeket készíttetni, amihez nem kellett gép. Falcolt űrmértékeket, lábasokat és fazekakat gyártottunk a táblán kívül. De mivel ennek nem volt jövője, megrendeltük az első húzóprést még 1922-ben. Fokozatosan kezdtük az edényt gyártani, mind saját magunk által készített szerszámokkal.”
Szintén a füzetben ismertetett leltárból tudható, hogy az 1948-as államosítás előtt már készültek a gyárban piros edények. „A gyárnál készítették a zománckristályok nagy részét, a kétkádas Opavszky rendszerű zománcolvasztó berendezésen. A használatosabb színek piros, kék, szürke, barna, gránit és fekete, az edényeket ilyen színre zománcozták.” 1950-től aztán alapvetően két színre álltak rá. „Ez évtől kezdve a Budafoki Zománcgyár lett a zománciszap előállításához szükséges fritte (kristály) szállítója, a (bonyhádi) gyár csak a begyűjtött hulladékzománcot olvasztotta át szürke és vörösbarna zománciszap készítéséhez.” Bár végig több szín maradt a palettán, és jöttek hozzá mintás változatok is, a gyár egyértelműen a pirossal írta be magát a történelemkönyvekbe.
Miért piros a piros zománcozott lábas?
Sajnos az egyáltalán nem dokumentált és gyakorlatilag felfejthetetlen, miért a piros szín lett a sláger. A korabeli újsághirdetésekből az derül ki, hogy a Magyarországon a 20. század elején megjelenő első zománcedények jellemzően kékek voltak. A pirosak (és még valamelyest a barnák) az 1920-as évektől kezdték átvenni a hatalmat. Mondhatni, minden gazdasági ráció ellenére: az összes szín közül ugyanis a piros volt a legdrágább. 1933-ban egy 1 literes zománcozott lábosból a kék 84 fillérbe, a piros 1 pengő 35 fillérbe került. (1936-ban született a dal, mi szerint „Havi 200 pengő fixszel, ma egy ember könnyen viccel...”)
Nem véletlen a jelentős árkülönbség, mivel a piros a legkényesebb szín. A gyártás során a piros színt adó pigmentek maradnak a legszűkebb hőmérsékleti tartományban stabilak. Ráadásul az alapanyagot csak importból tudta Magyarország biztosítani, ami a szocialista keretek között komoly tehertétellé vált. „Ezt a piros színezőanyagot, a korál-oxidot, külföldről kell behozni, kilója 150-300 forint értékű valutába kerül. A Lampart módszerével kétharmadnyi festék is elegendő, sőt még szebb lesz az áru: havonta 40-50 kilót meg takarítanak” – büszkélkedett a kényszer szülte spórolásról a kőbányai Lampart zománcgyár művezetője a Szabad Nép újságírójának 1949-ben.
Mindezek ellenére az állami vállalatok kénytelenek voltak meghajolni a népakarat előtt, ez derül ki a Tolna Megyei Népújság szerzőjének 1972-es, a bonyhádi gyárban tett látogatásából. „A ZOMÁNCEDÉNY SZÍNE SEM VÁLTOZHAT. A lakosság megszokta a pirosat, és a barnát. A világosabbak már alig fogynak, a szürke még úgy ahogy kelendő, de ez is főleg nagyobb, terjedelmesebb áruknál kedvelt. Néhány év óta már a dekorált edényt sem annyira veszik, mint korábban.” A kérdés egyébként folyamatosan foglalkoztatta a Tolna Megyei Népújság munkatársait, de választ ők sem találtak rá. 1983-as cikkükben mindössze annyit állapíthattak meg, hogy dacára annak, hogy kemény nyugati valutáért az NSZK-ből és Angliából kell beszerezni a pirosszíntestet, egész Európában Magyarország vásárolja belőle a legtöbbet. Természetesen Bonyhád sem tehetett mást, mint hogy beállt a sorba.
Címlapfotó: Boris Hamer / Pexels
