Geri Ádám Süsü apukája, vagyis Csukás István azon írónemzedékhez tartozott, amelyik még vendéglőkben élte életét. Ezt számos fotó, történet bizonyítja.
„Nagyon szeretek enni, de főzni is. Már gyerekkoromban is kedvenc szórakozásaim közé tartozott, hogy néztem, ahogy a felnőttek főztek. Az a véleményem, hogy nem árt, ha a gyerekeket már egész fiatalon rászoktatjuk minimális házimunkára. Ehhez persze a főzés is hozzátartozik.” Csukás István konyhai ars poeticáját 1996-ban mondta tollba a Képes Európa lap újságírójának, miután a Konyhashow című TV-műsorban ország-világ előtt megcsillogtatta főzőtudományát. A nagy ho-ho-horgász, Pom Pom, Mirr-Murr és Süsü szülőatyja tavaly hunyt el, idén április 2-án lett volna 85 éves. Az alábbi megemlékezésben a számára valamilyen okból fontos ételek mentén kerül sor „Csuki bácsi” életének bemutatására.
Fagylalt: Csukás István Bagamérije létezett
Sikereit nehéz lenne felsorolni, de talán még ebben az életműben is kiemelkedik a Keménykalap és krumpliorr című, utóbb megfilmesített ifjúsági regénye. Sok más mellett szállóigévé vált az elátkozott fagyiárus reklámszövege, ami így hangzik: „itt van, megjött Bagaméri, ki a fagylaltját maga méri”. Csukás a nevét szülőhelye, Kisújszállás mozgó fagylaltárusától, Bagaméri Mihálytól kölcsönözte, aki a város Vigadója előtt árulta portékáját. A karakter megjelenése a műben nem véletlen, az író maga is nagyon szerette a fagylaltot. Erre a fillérnek a forgalomból történő kivonására 2001-ben a Magyar Nemzetbe írt Fillérsiratójában is utal. „A következő az ötvenfilléres volt, amiért egy gombóc fagylaltot lehetett kapni, vagy tíz percig biciklizni a kerékpár- és varrógépszerelő mesternél. Mint látható, a fillér igazi gyerekpénz volt. Hogy is mondjam, mi gyerekek használtuk igazán, s ennyi pénzt a gyerek is meg tudott szerezni.”
Leves
Bár jó esély volt rá, hogy elismert hegedűművész váljon belőle, érettségi után várták a Zeneakadémián, sorsa máshogy alakult. „Tizenhét éves koromban már megjelentek költeményeim, és ettől kezdve én költő voltam. Nem törődtem a zenével meg a hegedűvel, abbahagytam a gyakorlást, költő akartam lenni, és a bölcsészkarra jelentkeztem, itt fölvételiztem, és bekerültem a jogi karra, vendéghallgatónak” – mesélte a Köznevelés című lapnak 1993-ban. A vendéghallgató státusszal viszont nem járt ösztöndíj és ellátás. Emiatt igencsak szűkös évek köszöntöttek Csukásra, akinek sokszor a leves jelentette a napi betevő falatot. „A menzára mindig tizenkettő előtt pár perccel érkeztünk, és amikor kinyitották az ajtót, bementünk. A leves meg a kenyér ingyen volt, jegyet csak a második fogásért kértek. Három tányér levessel és tíz szelet kenyérrel pedig bőséggel jól lehetett lakni” – vallott túlélési praktikáiról 80. születésnapján a Magyar Nemzetnek.
Az egyetemmel való kapcsolata az ebédekben nagyjából ki is merült, helyette minden idejét a Hungária (ma New York) kávéházban töltötte a nagy írók asztalának sarkán ülve, Vas István, Déri Tibor, Tamási Áron, Zelk Zoltán, Juhász Ferenc, Rideg Sándor, Mándy Iván, Tersánszky Józsi Jenő társaságában. Később, már rendszeresen publikáló költőként sem rázhatta a rongyot, így – mint a Holmi című folyóiratban 1996-ban visszaemlékezik – a beszélgetések között „a szomszédos Lucullusba jártunk enni, állva, tányér bablevest, gulyást, üres főzeléket - Lucullus elborzadva forgott a sírjában”.
A Lucullus étterem és büfé a Sörszanatórium helyén nyílt meg 1957. augusztusban a Lenin (ma Erzsébet) körút 7. szám alatt. „Az étlapon mindig szerepel egy sereg filléres tészta vagy főzelék feltéttel" - írja a Népszava 1965-ben. Egy menü akkoriban 7,50 forintba került ott, olykor sorok álltak az utcán bebocsátásra várva. Az 1975-ös felújítással aztán megszűnt a hely népkonyha jellege, a Népszabadság helyszíni szemléje szerint a talponálló „helyére faülőkés, borozó-söröző került, ahol az ételeket másodosztályú áron szolgálják fel".
Halászlé
1982-ben Galsai Pongrác, Gyurkovics Tibor és Csukás István irodalmi asztaltársaságot hoztak létre Óbudán a Sipos étteremben. „Már évek óta jártunk, hetente, rendszeresen, többnyire írók, de odakapott egy-két színész, sakkozó, gyógyszerész, grafikus, fotós is. Igazán a zsebünkhöz és a szívünkhöz mért hely volt, az olcsó, de finom ételeket szeretettel fűszerezték” – írta maga Csukás később az Egy fénykép hátoldalára című tárcájában. Közel 10 éven át minden kedden összegyűltek a kor nagyjai a hátsó teremben. 1989-ben itt alapították meg az Új Idő című újságot is. „A szerkesztőbizottságot alkotó írók: Csukás István, Gyurkovics Tibor, Hernádi Gyula, Lázár Ervin, Szakonyi Károly, Végh Antal és Bertha Bulcsu Sipos vendéglőbeli asztaltársaságában tavaly november táján merült fel a lapalapítás ötlete” – tartott névsorolvasást a Népszabadság.
Fotó: Népszabadság / Arcanum Digitális Tudománytár
Amikor a 80-as években felmerült, hogy a Lajos utca teljes újrafazonírozása keretében lebontják a Sipost (meg is nyitott helyette Óbuda Fő terén az Új Sipos), a törzsvendégek tiltakozásba fogtak. A petíciójukból az is kiderül, mi volt Csukás kedvenc étele az általuk ezután csak Vén Siposnak becézett helyen: „Alulírottak a Sipos halászkert törzsvendégei a kedvelt tanyánkat ért sajtóbeli sértő és elmarasztaló megjegyzésekkel kapcsolatosan megjegyezzük: ebben a hányatott sorsú, patinás vendéglőben a koszt általában jó és ízletes, a kiszolgálás figyelmes és barátságos. Ezután is kitartunk kedvelt tanyánk mellett. Utóirat: Szerintem a halászlé nagyon jó: Csukás István. Csatlakozom: Csurka István, Hernádi Gyula, Lázár Ervin, Gyurkovics Tibor, Szakonyi Károly.”
Slambuc
„Egy nyálcsorgató könyvet forgatok, ízlelem, szagolom, visszarepülök a gyerekkorba, mikor a szolgafán rotyogott a bogrács, főtt a birkapörkölt, az öreglacsuha.” Csukás 2001-es, Magyar Nemzetben publikált cikke, aminek nyitómondata az iménti, legalább annyira volt az ő gasztrokitárulkozása, mint a „nyálcsorgató könyv”, a Nagykunsági ízek ismertetése. Terítékre kerül benne fiatalságának gyakorlatilag a komplett étlapja: „Anyám főztjére visszaemlékezve: nem csak húst ettünk. Volt persze baromfink, disznónk, nyúlunk, galambunk, mégis hetente csak kétszer ettünk húst, csütörtökön és vasárnap. A többi napon tésztát, krumplit, főzeléket, hagymalevest, gyümölcslevest; volt mindig otthon szárazbab meg aszalt gyümölcs, amit a párszárítón aszaltunk, s volt szilvalekvár, baracklekvár, befőtt. Sok tésztát ettünk, apám kedvenc reggelije a laskatésztaleves volt. Emlékszem, ha a hetipiacra bejött a tanyáról a nagybátyám, óriási tál túrós csusza volt az ebéd. Sok tésztát ettünk, mondom, s kint a pusztán is, egyszerű volt feltarisznyázni a száraz lebbencset, egy kis hagyma, szalonna, s kész is volt a laktató ebéd. Az öreglebbencsnek sokféle neve volt, úgymint slambuc, öhöm, öreglacsuha, s a kedvencem handabakáré!”
2005-ben a Hagyományos és Mai Magyar Konyha magazinnak interjúban újra előkerülnek a felejthetetlen étkek:
Nálunk nemcsak az asszonyok tiszte volt a főzés, de a férfiaké is. Otthon persze anyám volt az úr a konyhában, de a földeken tanyázva esténkét apám főzte a vacsorát kettőnkre. Úgy éltünk, úgy ettünk ott, mint az alföldi pásztorok, juhászok, akiknek mindig volt a tarisznyájában száraztészta, avas szalonna, hagyma, krumpli, amiből került főznivaló. A bogrács folyton kéznél volt, s a legjobban égő „tüzelőanyagot” megtermelték az állatok…Csodás emlékként gondolok ma is azokra a csillagos ég alatt töltött nyárestékre, amikor mindenütt a mezőn kis tábortüzek pislákoltak, s minden fölöttük himbálódzó bográcsban rotyogott valami finomság. Sose felejtem el, amikor először ettem ilyen sötétben készült, szabad tűzön főtt ételt. Tudtam én pontosan, mi került az edénybe, de nem emlékeztem semmire sem, aminek ropognia kellett volna a fogam alatt. Márpedig ropogott… „Egyél csak, fiam! Ne törődj vele!” – legyintett apám, és jóízűen falatozott tovább, nehogy elvegye az étvágyamat. Csak sokára tudtam meg: ilyenkor bizony bele-beleszédült a slambucba egy-egy friss mezei tücsök is. Hazudnék, ha azt mondanám, megzavarta a farkaséhségemet… (...) Amikor a feleségemmel albérletben laktunk, mert lakásunk még nem volt – bográcsunk már igen. Minden hétvégén kirándulni, bográcsolni jártunk. Amikor a mostani lakásunkba beköltöztünk, levittem az udvarra a bográcsot, a főznivalókat, és becsöngettem az összes szomszédunkhoz. Meghívtam őket, s mire együtt megfőztük a gulyást, össze is melegedtünk. Ezért is nagyszerű dolog a főzés: semmihez sem fogható a közösségteremtő ereje.
A kedvencek elkísérték az írót élete végéig: 80. születésnapjára például barátai birkapörköltre vitték étterembe.
+1 Csukás István aprókáposzta receptje
A cikk elején már említett főzőműsorban Csukás a szintén a gyerekkorát, azon belül is a disznótorokat megidéző alföldi aprókáposztát készített. A receptet megosztotta a Képes Európa olvasóival.
Hozzávalók
2 kg malacaprólék: köröm, fej, bőr, farok, fül stb.
2 kg savanyú káposzta
3 fej hagyma
1 -2 zöldpaprika
ételízesítő
pirospaprika
Megtisztítjuk a malacaprólékot. A hagymát apróra vágjuk és kevés zsíron megpirítjuk. Hozzáadjuk az összevágott zöldpaprikát, megforgatjuk benne a malacaprólékot, pirospaprikával megszóljuk, és hagyjuk kicsit párolódni. Rátesszük a káposztát, és annyi vízzel felöntve, hogy ellepje, kb. egy óra alatt készre főzzük. Főzés közben nem kell keverni. Fontos, hogy alul legyen a hús és hogy bőven legyen leve - a káposzta levét is ráönthetjük. ízlés szerint tejföllel vagy anélkül tálaljuk.
