Geri Ádám A Vörös rák étterem a világot akarta elhozni a dolgozó népnek – a próbálkozás azonban tipikusan szocialistásra sikerült.
A szocializmust sokan a hiánygazdaság kifejezéssel szokták azonosítani. Az 1945 és 1989 közötti időszakban a hiány kétségtelenül a hétköznapok egyik alapélményének számított. Bizonyos áruk, szolgáltatások nem mindig és mindenhol voltak elérhetőek. Tökéletesen leírja az állapotokat Hofi Géza (egyik) klasszikus vicce:
Egy ember bemegy a henteshez.
- Kérek 1 kiló fejhúst!
- Nincs.
- Hát akkor, 1,5 kiló pörköltnek valót!
- Nincs.
- Hát akkor, 1 kiló pacalt!
- Nincs.
- Hát akkor, 40 deka sonkát!
- Nincs.
- Hát akkor, 2 kiló oldalast!
- Nincs.
- Hát akkor, 1 kiló lábszárt!
- Nincs.
Főnök kiszól a raktárból:
- Józsi! Ki az, aki ennyire válogat?
Ebbe a sorba beleilleszkedett a marha is. Szinte ünnepnapnak minősült, ha bármelyik része felbukkant a boltokban. Nem véletlen, hogy a korszak slágertermékévé válhatott a bélszínroló. Bár soha nem derült ki, hogy pontosan mennyi marhahúst tartalmazott, a dolgozó nép falta, hiszen még így kerülhetett legközelebbi kapcsolatba a bélszínnel.
Megnyit a Vörös rák étterem
Ilyen viszonyok között üdítő jelenségnek hatott az 1967-ben a budapsti Újlipótvárosban nyitott Vörös Rák étterem. „A ritka ízekre áhítozó nagyközönség élénk érdeklődésétől kísérve megnyílt Budapest legújabb vendéglátóipari nevezetessége, a Pannónia utcában működő »Vörös rák« étterem, amelyben a magyar konyha hagyományos ínyencfalatain kívül hal, rák, csiga és béka ételeket is készítenek és szolgálnak fel” – adta hírül a Magyar Nemzet július 1-én. Ez olyan nagy esemény volt, hogy a cikket még a tengerentúli emigráns magyarok lapja, az Amerikai Magyar Világ is átvette.
A tudósításból az is kiderült, az étterem belső termeiben 96, a teraszán pedig 80 vendég foglalhatott egyszerre helyet. A dizájnt is a különleges kínálathoz igazították. A kirakatban egy akvárium, bent vörös műbőr pamlagok sora, rákemblémás óriási gyertya és külön az étterem számára készült edénykészlet várta a vendégeket. A nyitás utáni legelső betérő tíz szál jégbe hűtött rózsát kapott ajándékba. A 13. kerület Victor Hugo utca 35. szám alatt működő egység minden szempontból kitűnt. A fölötte tornyosuló lakóház oldalára szerelt hatalmas, rákformájú fényreklámot nem lehetett eltéveszteni. A Művészet című lap egyik korabeli számának állítása szerint a „villamosplakát” alkotója Tréfás Miklós jegyzett grafikus és szobrászművész. Egy biztos, a Vörös rákban egyértelműen a rák körül forgott minden: a főszereplő állítólag egyenesen a magyar folyókból érkezett.
Az alapanyagok származási helyét ma már a jótékony homály fedi, a választék viszont valóban minden igényt kielégített. Angolna, töltött és pörkölt csiga, háromféle békacomb, nyolcféle rákétel, fácán, nyúl és őzgerinc egyaránt felbukkant az étlapon. (Miközben amúgy kezdetben közétkeztetési feladatokat is ellátott az étterem.) Akkoriban újdonságnak számított, hogy a kétnyelvű itallapon – így a Mérleg – „nemcsak a borok fajtáját és az árakat tüntetik fel, de felsorolják egy-egy bor ízhatását, jellegzetességét is”. Igaz, a borválaszték ezzel együtt szegényebbre sikeredett, az állami pincegazdaságok kötelező elemeit (badacsonyi szürkebarát, tokaji szamorodni, egri bikavér) vonultatta fel.
Csigák „szaladgálnak” a Vörös rák étterem padlóján
Hamar kiderült, a látszat ellenére távolról sem minden tökéletes a Victor Hugo utca 35-ben. A konyhai szellőző berendezés, „amiért a számlák tanúsága szerint több mint 300 000 forintot fizettek ki, 24 óráig sem működött” – írta szintén a Mérleg alig pár hónappal később. Tetézte a bajt, hogy a konyhából kispórolták az álmennyezetet: a kettő eredőjeként a konyhában dolgozók és az alapanyagok olykor 50 fokos hőségben léteztek, de még az épület első emeleti lakóinál is gyakran 35 fokot mértek. A kivitelező és a 13. Kerületi Vendéglátóipari Vállalat közötti pereskedés nem vezetett eredményre, az elkeseredett lakók jobb híján sörösüvegek bedobálásával fejezték ki nemtetszésüket. Ez amúgy bevett szokásukká vált, az 1980-as években ugyanígy tiltakoztak – akkor éppen a teraszról felszűrődő zajok ellen.
A higiéniai körülmények egyébként mindig hagytak kívánnivalót maguk után a Vörös rákban. „Amikor megnéztük a konyhát, ott szinte megrémültünk: a földön mászkáltak a főzésre szánt csigák és a rákok... Az üzletvezető természetesen mindenért a szakácsot hibáztatta” – számolt be egy igencsak különös esetről a Magyar Hírlap újságírója 1973-ban. Talán nem véletlen, hogy a tulajdonos vendéglátóipari vállalat éppen abban az évben adta ki gebinbe, vagyis szerződéses vállalkozásba az egységet – hadd bajlódjon vele más. Az új bérlő dolgát azzal persze nem könnyítette meg, hogy később előírta a kerület éttermeinek, hány ételféleséget kell adniuk 30 forint alatt. Az utókornak persze szerencse, mert ebből újsághír lett, így lehet tudni, hogy 1979-ben a Vörös rákban a rántott ponty burgonyasalátával 24 forint 10 fillérbe került 3877 forintos havi átlagbér mellett.
Vörös rákból Verbunkos
Éppen egy ilyen gebin vetett véget a Vörös rák karrierjének. Az 1983-as új üzemeltető ugyanis teljesen szakított az eredeti koncepcióval, még a nevet is lecserélte. Az így létrejövő Verbunkos étterem éppen az ellentéte lett a Vörös ráknak: míg utóbbiban a világot akarták elhozni a magyaroknak, az előbbinél pont a világot (értsd: a külföldi turistákat) kívánták becsalogatni magyaros fogásokkal.
Címlapfotó: Fortepan / Chuckyeager tumblr
