1906-ban új nevet kapott a rántott hús

Politikai okokból keresztelték át a magyarok kedvenc ételét. A rántott hús új neve előbb az ellenállás, majd a csalás jelképe lett.

A tulipán szelet története az 1905-ös magyar országgyűlési választásokkal kezdődött. Ezen a 30 éve minden választást megnyerő és folyamatosan kormányzó Szabadelvű Párt kisebbségbe került a „48-asoknak” nevezett ellenzéki koalícióval szemben. Utóbbiak alapvetően elutasították a kiegyezést Ausztriával, valamint úgy általában az Osztrák-Magyar Monarchia intézményét, így nem hatott meglepetésként, hogy Ferenc József császár megpróbálta megakadályozni a hatalomra kerülésüket és báró Fejérváry Gézát, a Szabadelvű párt korábbi hadügyminiszterét nevezte ki miniszterelnöknek. Fejérváryt a 48-as többségű parlament természetesen ellehetetlenítette, így politikai válság alakult ki Magyarországon, aminek végül az uralkodóval való megállapodás és Wekerle Sándor 1906. április 8-i kinevezése vetett véget.

Nincs több bécsi szelet

Ferenc József szabotázsakciója alaposan felbőszítette a magyar népet. Az 1867-es kiegyezés előtt Deák Ferenc vezetésével már bejáratott passzív ellenállás reinkarnációja során többek között védegylet alakult. 1906. március 24-én így írt erről a Vasárnapi Újság: „A budapesti mágnásasszonyok márcz. 15-én mozgalmat indítottak egy társaság megalapítása iránt, melynek fő célja volna a honi ipar védelme. Egy fiatal művész, Burger Lajos tulipán motívummal jelvényt mintázott. Ez a jelvényt viselik majd mindazon magyar hölgyek, akik a Tulipánkert nevű szövetségbe belépnek. A jelvényt a szalonokban, utczán, színházban, templomban, szóval mindenütt viselnék. A szövetség czélja az, hogy minden nélkülözhető dolgot mindaddig ne vásároljunk, míg a nyomor és szenvedés tart és ha már kell venni, akkor mindent magyar termelőktől szerezzünk be.”

A hazai termékek forgalmának felpörgetésén túl szimbolikus kezdeményezések is indultak. A Pesti Napló munkatársa április 10-i publicisztikájában számolt be róla, hogy előző este az Opera sörcsarnokba betérve meglepően tapasztalta, új tétellel bővült az étlap. Amikor rákérdezett, mi is az tulipán szelet, a pincér így válaszolt: „ez, kérem, vékonyra szelt borjúhús, prézlivel, zsírban kisütve”. A kedves olvasó nyilván kitalálta már, hogy a bécsi szelet átkereszteléséről van szó, amit egyébként a pincér is megerősített az újságírónak. A tulipán szelet nyomán országszerte hamarosan újabb „osztráktalanító” tervek születtek. „A pékek azt követelik, hogy a császár-zsemlyét tulipán-zsemlyének kereszteljék és ilyen cím alatt fogyasszák ezután. A hentesek sem maradtak hátul, a disznón való császár-vágást erővel Kossuth-vágásnak akarják keresztelni” – olvasható a Népszava 1906. április 20-i számában. A szerző egyébként már ekkor megkérdőjelezi az egész szövetség értelmét, mondván, „mit segíthet rajtunk, iparunkon az, hogy egy gyárost gazdaggá teszünk”.

Vissza az egész!

Valóban kérészéletűnek bizonyult a mozgalom, hisz alig két hónappal később a Somogyi Hírlap szinte már temeti azt: „Mondtuk, mindig állítottuk, hogy végnélkül örvendenénk ennek a nagyszerű felbuzdulásnak, csak ne tudnók, hogy elalszik, mint a szalmaláng. Úgy is lett. Hová tettétek atyámfiai, tüzes vérü magyarok a remény gyönyörű virágát? Mért került asztalotokra megint a wiener snitzli és mért esik jól a siller spritzer is? Minden múlandó a világon. A tulipán kultusz úgy összezsugorodott, hogy Isten legyen, ki feltámasztja hamvaiból.” Ez a feltámasztás ugyan nem sikerült, ezzel együtt itt-ott még 1907-ben is találkozni az étlapon a tulipán szelettel. Többek között az 1905-ös elvesztett választásokig miniszterelnökként regnáló gróf Tisza István is belefut egyszer Nagyváradon. A Budapesti Hírlap június 22-i beszámolója szerint – némiképp meglepő módon – Tiszát fel kellett világosítani az ominózus vacsoránál arról, mit is takar a név, amire ő nevetve annyit mondott a felszolgálónak: „aha, hát hozzon nekem jól kisütve egy wiener sniclit”.

A nagy reményekkel indított, ám annál gyorsan kimúlt tulipános mozgalomról a Népszava 1913-ban, tehát hat év távlatából írt kijózanító nekrológot. „De szép is volt ez, istenkém! A kabátlyukakat föltulipánozták. Az étlapokon a bécsi szeletet tulipán-szeletnek hívták. A császár-zsemléből Kossuth-zsemle lett. Aki nem himeztetett tulipánt az alsó fehérneműjére, azt hazaárulónak bélyegezték. A ringy-rongy cseh-vásznak a koalíció jelesei arcképének címkéjével ékeskedtek a kirakatokban, amiket nemzeti színű szalagokkal díszítettek föl az élelmes kereskedők. Meghurcolták a tulipános kardot az országban, hogy igy, meg ugy pártoljuk a ha-zai ipart! Szegény hazai ipar! – ez is elmondhatta, hogy isten mentsen meg a barátaimtól, az ellenségeimmel majd csak elbánok magam is. Soha annyi külföldi portékát nem sóztak a magyar nyakába, mint ekkor, az iparpártolás nagy buzgalmu esztendeiben. Még a tulipánokat is külföldről hozatták. A leghitványabb idegen portéka mint magyar műremek került a vásárra. A nagy vakulj magyar-jelszavak bömbölése közben az ördög vette észre, hogy megint becsapták az országot a hazafiaskodás örve alatt.”

Címlapfotó: Magyarország / Arcanum